Évközépi elmélkedések, amik már nem is évközépiek.

Fay áll az erkélyajtónál, és nézi a hőmérőt.

-  Hideg van?

-  Igen.

-  Mínusz vagy plusz?

-  Plusz.

-  Akkor még nincs hideg.

-  De!

Nagyjából ennyi történik mostanság. Jó, ennél azért több, de nem sokkal. Hideg van, menni nem lehet sehova, mert amikor kicsit süt a nap, akkor igyekszik az ember mindent megcsinálni, amit kell, és mire azzal végzünk, már sötétedik, meg hűl a levegő. Így aztán csak szőjük a hálót, meg gondolkozunk, hogy hova megyünk majd, ha egy kicsit jobbra fordul az idő. Egyszer.

Talán a legfontosabb történés, hogy van egy új lakónk. Na, nem nekünk, hanem a városnak. Marináéknál. A fiatalembert Alehandronak hívják és Costa Ricából jött. Ami nekem furcsa, hogy keresztféléves. Ez akár még rendbe is lehetne, csak hogy Szofi is Costa Ricából jött, csakhogy ő nyáron a többiekkel. Ez azért meglepett, mert azt hinné az ember, hogy egy országból csak egyféleképpen jönnek a gyerekek, de ezek szerint vannak olyan országok, ahol megválaszthatják, hogy mikor akarnak menni. Először azt hittük, hogy csak a 3 hónapos programra jött, de nem. Itt marad jövő karácsonyig. Mondjuk szerintem ez a rosszabbik variáció, mert a nyári szünet alatt egyrészt már/m´g nincsenek itt a cserediákok, másrészt suli sincs, meg nyaralás van a bennszülötteknek, úgyhogy szerintem több az unatkozás. Igaz Marináéknál ott a három gyerek, talán azért ők elszórakoztatják majd. Még akkor is ha Bella augusztusban megy Finnországba, ha jól emlékszem. Mégsem tudta az anyja rábeszélni Oroszországra. Persze már az is nagy szó szerintem, hogy elmegy, mert legutóbb mikor beszéltem Marinával, azt mondta, hogy még csak menni sem akar. Mondjuk nem mostanában volt, hogy erről beszéltünk.

Szóval, van új gyerek, akinek van egy nagyon vendégszerető családja, így gyorsan rendeztek is neki egy welcome party-t. Elvileg ez egy össznépi gyűlés kellett volna, hogy egyen, cserediákoknak, szülőknek együtt, de sokáig azt hittem, hogy csak mi leszünk szülök. Aztán később befutott Gabi is az olasz lány anyukája, meg az amerikai fiú szülei is. Szóval azért voltunk páran. Sőt a cserediákokkal, önkéntesekkel, szülőkkel együtt elég sokan. Pedig nem kicsi a ház. Év közben volt a városban egy nem túl jól sikerült családváltás. A hongkongi kislány valahogy nem találta meg a helyét a családjánál, ezért új családot kellett neki keresni, de mivel nem találtak a városban lekerült Kiskunhalasra. Nem kifejezettem a szomszédba. Gondolom azért hiányozhatnak neki a többiek, mert a buli hétvégéjén, vagy direkt vagy véletlenül épp meglátogatta az itteni barátnőjét, és ha már jött akkor hozott magával egy másik diákot. Szegény srác csak ült, és nézelődött, amíg a többiek körbeugrálták G.J.-t, aztán azért volt aki megpróbált beszélgetni vele.

Többek között Anna is, persze lehet, hogy sikerült is neki, mert én nem sokáig maradtam ott, csak annyit hallottam, hogy azt kérdezte tőle, hogy ő hol lakik.

- Kiskunhalas.

- És milyen?

- Kis város.

Ez aztán a diplomatikus válasz. Vajon mit jelenthet? Kicsi, unalmas, kicsi, unalmas, kicsi, unalmas? Valamelyik a kettő közül? Teljes népesség 27 938 fő. Város egyáltalán? Rosszindulatú vagyok? Egyértelműen. Bár Hongkong után egy olyan város, ahol, ha az ember leáll a város egyik sarkában, akkor is látja a másik sarkát, nem hiszem, hogy olyan sok újdonságot tud kínálni. Az is igaz, hogy tavaly az egyik Thai kislány azt mondta, hogy az fog neki a legjobban hiányozni, hogy otthon nem lehet gyalog menni sehova. Meg is lepődtem, mert az én Thai gyerekeim nem is akarnak gyalog menni sehova.

- Hány cserediák van Kiskunhalason.

- Hat.

Aztaaaaaa. Ahhoz képes viszont az elég sok. Ha már nem nagyok legalább lelkesek. Na jó, befejeztem. Egyébként érdekes volt a jövetelük, mert amikor G.J. benyitott ,az első, akit meglátott a régi családjából az egyik testvére volt, így aztán azzal a lendülettel, amivel kinyitott az ajtót sarkon is fordult, és nekiment a mögötte állónak. Mondjuk nem igazán értem, hogy hova szeretett volna menekülni, de gondolom ösztönös mozdulat volt. Aztán persze a többiek betuszkolták, Marci meg nemsokára angolosan távozott.

Érdekes, hogy idén valahogy nem nagyon kezdenek mocorogni a diákok. Két éve Klear állandóan ment valahova, tavaly azt hittem, hogy csak Aki van otthon, mert nem nagyon találta meg a közös hangot a többiekkel, de most Fay sem utazik. Az is igaz, hogy ö viszont amennyire látom, annyira jóban van a többiekkel, hogy valószínűleg nem is igényli. Tényleg minden gyerek más. Azért nem csak G.J volt aki a nyakába vette az országot, valamelyik hétvégén volt itt egy Thai fiú is. Nem nálunk hanem Homme-éknál, de egyszer csak beállítottak hozzánk is.

- Anya, elmehetünk szánkózni?

- Persze. Tudod hol a szánkó?

- Nem.

Hát én sem, bár az igaz, hogy nekem nagyobb esélyem volt megtalálni. Így aztán testületileg kivonultak az erdőbe két darab szánkóval szánkózni vagy 7-en. Legalább nem kellett sokat mászniuk a dombra, mert ritkán került rájuk a sor. Később kérdeztem, hogy volt a köztük aki már szánkózott. Az amerikai fiú és talán Homme az itteni családjával. Vagy Szofi? Nem tudom. Szóval a többieknek újdonság volt. Bár nem volt sok hó, de azért annyi volt, hogy párszor le tudtak csúszni. Meg talán nem is a szánkózás volt a lényeg. Szóval mikor bejöttek, épp a lépcsőfordulóban találkoztam velük a félhomályban, úgyhogy csak nagyjából láttam őket. Egyszer csak jött velem szemben egy teljesen ismeretlen lány. Ja nem, ö nem lány. Homme-nak ennyire megnőtt a haja? De nem rég találkoztam vele, akkor még fiúnak nézett ki. Aztán fent meg tudtam rendesen nézni, és kiderült, hogy egyáltalán nem lányos a gyerek, csak a sötétben megtévesztett a hosszú haj. Gyorsan rá is kerestem a Facebookon, hogy alap esetben hogy néz ki, és kiderült, hogy mikor megjöttek még nem volt hosszú a haja. Biztos nem bízik az itteni fodrászokban. Vagy mindig is hosszú hajat akart, csak otthon nem engedték meg neki. Este meg még elmentek bulizni, mondtam Faynak, hogy ha későn jön telefonáljon. Egy idő után Zoltán elkezdte kérdezgetni, hogy mikor kezdünk el aggódni érte. Még nem. És most? Még nem? És most? Most már igen. Főleg, mert hiába hívtam nem vette fel a telefonját. Előszedtem a befogadó családok listáját, mondom megkérdezem, hogy Homme otthon van e már. Naná, hogy nem volt telefonszám a családjához, úgyhogy kezdtem felhívni azokat a számokat akikről úgy gondoltam, hogy meg tudják adni Nádudvariék számát. Gondolom tök örülhettek nekem késő este. Aztán végül csak sikerült megszereznem a számot, és kiderült, hogy még a fiúk sincsenek otthon. Az jó hír, akkor még valószínűleg együtt vannak. Aztán végül Fay is előkerült, sűrű bocsánatkérések közepette, hogy lemerült a telefonja. Ejnye!! Mindegy, az a lényeg, hogy megvan és nincs semmi baja.

Mostanában egyre többet eszembe jut, hogy már a felénél vagyunk. Igaz van, hogy arra gondolok, hogy még csak a felénél vagyunk, bár ez nem az otthon kialakult helyzet hibája, mert én jól megvagyok, Zoltán jól megvan, a fiúk jól megvannak, remélem Fay is jól megvan. Inkább azt hiszem, hogy sok ez a három év egyhuzamban. Meg nagyban hozzájárul az érzéshez az is, hogy a nyáron Kínába akarok menni, így nagyon lassan telik az idő. Jobb lenne, ha már nyár lenne.

Egyébként Zoltán épp a napokban jegyezte meg, hogy sokkal gyorsabban telik az idő, mint tavaly. Na ja!

Közben megint eljött az auschwitzi kirándulás ideje. Idén nem túl jó az időzítés, mert március 15-én viszik őket. Tudom, hogy a cserediákoknak ez éppen semmit nem jelent, de nekem azért furcsa. Legalább is nem szerencsés.