Meglett a folytatása a múltkori orvoshoz menetelünknek. 17-re kaptunk időpontot a kórházba, úgyhogy gondoltam elmegyünk magánba, hátha úgy gyorsabb lesz, de van egy olyan érzésem, hogy nem. Egy darabig elbeszélgettek az orvossal, hogy hol fáj, mikor fáj, hogy fáj, viszonylag keveset kellett segítenem, aztán jött, hogy feküdjön fel az asztalra. Valahogy erről mindig az jut eszembe, hogy na, akkor most jön a trancsír, ezért nem is szeretek felfeküdni az orvosnál az asztalra, bár ez az én egyéni problémám. A doki elkezdte hajtogatni a lábát, közben kérdezősködött, hogy hol fáj, hogy amit csinál, az fáj e, aztán mikor már eleget gyötörte szegényt mondta, hogy akkor most lehet felöltözni. Elkezdte diktálni a diagnózist az asszisztensnőjének, Aki meg egyre hangosabban sóhajtozott mellettem. Először nem értettem, hogy mi baja van, aztán rájöttem, hogy mivel nem érti, hogy mit mond a doki, viszont azt hallja, hogy nagyon sokáig sorolja a mondandóját, gondolom azt hitte, hogy valami komoly baja van, pedig azért annyit, hogy negatív, szerintem ő is érthetett volna. Szóval egy darabig hallgattam a fújtatást, aztán mondtam neki, hogy nincs baj, de nem tűnt úgy, hogy nagyon hinne nekem. Aztán a doki is kapcsolt, és mondta neki, hogy minden rendben van, de nem igazán könnyű megnyugtatni, ha már beleélte magát valamibe, úgyhogy szerintem elkönyvelte magában, hogy valami nagy baja van, különben nem beszélne ennyit az orvos. Aztán végül azért abba maradtunk a dokival, hogy ő úgy érzi, hogy a három bokaszalagja közül kettő egy kicsit laza, úgyhogy menjünk el röntgenre (ezt sajnos sosem lehet megúszni, ha az ember ortopédorvoshoz megy), aztán menjünk vissza megmutatni neki az eredményt. Naná, mert az megint pénzlenyúlás a kedves betegtől. Mindegy szorgosan kérjük a számlát, úgyhogy majd gondolom visszakapja, de azért megint meglepődtem, hogy egy pólóért / cipőért simán kiad 15-17 ezer forintot, de a dokitól sajnálta a 7-et. Ami mondjuk szerintem is bazi sok, de talán a lába kicsit fontosabb, mint, hogy Adidas póló legyen rajta. Szerintem. Nem mintha nem lenne elég pénze mindenre, persze nem vagyunk egyformák. Szóval hétfőn röntgen, utána héten kedden meg mehetünk vissza az orvoshoz. Kérdeztük, hogy lehet e sportolni, mire mondta a doki, hogy inkább ne. Kifelé meg elkezdte mondani, hogy van az a gumis bokaszorító zoknija, akkor majd azzal sportol, pedig azt értette, hogy nem kellene. Hát akkor csinált. Igaz, hogy minden doki eddig azt mondta neki, hogy ne ugráljon, de nem hisz senkinek, pedig szerintem, ha két hétig nyugton maradt volna, már rég nem fájna a lába. Megkötözni nem tudom, az ő lába, csinál, amit akar. Én ennél többet nem nagyon tudok tenni.

Persze azért ő is próbálja menteni, ami menthető, mert tegnap megkérdezte, hogy szombaton elmehet e Győrbe. Menjen csak, de minek? Meg kivel? El akar menni Asics cipőt venni magának. Kosaras cipőt. Hááááát nem azért, de szerintem az Asicsnek nincs kosaras cipője, csak futó. Azért megnéztük a neten, és én is meglepődtem, mert kiderült, hogy azért a futócipő mellett csinálnak még utcai, meg tenisz, meg röplabda cipőt is, de kosarast nem találtunk. Mondjuk nem nagyon értem, hogy erre a két hónapra, amíg még suliba jár, mi a francnak akar kosaras cipőt venni, bár azt elhiszem, hogy a focicipő nem igazán tartja a lábát, de azzal a zoknival elvileg jónak kellene lenni, annál többet a kosaras cipő sem képes tenni a lábáért. Mindegy, nekem jó, amíg nem az én pénzemet költi, csak találjon valami más márkát. Megbeszéltük, hogy Nike-t ne vegyen, mert nekem azzal nincs jó tapasztalatom, ha már mindenáron venni akar, és Asicsből tényleg nem talál, akkor vegyen Adidast. Szerintem az egy fokkal még mindig jobb. De ha rám hallgat, azt vesz, amit akar. Próbáltam elmondani neki, hogy mielőtt útra kél menjen be a Kormoránba, mert ott tudnak neki mutatni remek jó katalógus, hogy egyáltalán létezik e olyan amit szeretne, de nem vagyok benne biztos, hogy megteszi. Végül is kirándul egyet, legalább világot lát.

Most szombaton meg Pestre megy a többi japán cserediákkal. Mondjuk ezt sem nagyon értem, nem tudom, hogy a többiek mennyire mobilisak, de Aki nagyon nem utazik sehova. Tavaly Klear azért ilyenkor már sokkal többet utazott, igaz azért neki volt helyben is más thai cserediák, de ha úgy alakult elment egyedül is. Nem mintha mindenáron küldeni akarnám, csak furcsa, mert mi igazán nem visszük sehova, ő meg bár szerintem lenne rá pénze egyáltalán nem az a menő fajta.

(Ki találja meg? Ebben a méretben nem egyszerű)

A hét végén elment egy focimeccsre. Amikor elindult még jó idő volt viszonylag, de azért ilyenkor, ha lemegy a nap, már nagyon gyorsan hűl a levegő. Mi sem voltunk otthon, mert apa vet egy gyalogos GPS-t és ki kellett próbálni, és persze menjek én is, szóval éppen jöttünk vissza az erőből, mikor Aki ment a buszmegállóba. Köszöntünk egymásnak, még rá is néztem, hogy a fekete szövetkabátjában van, de én sem kapcsoltam igazából, hogy fázni fog. Mondjuk lehet, hogy nem lett volna olyan nagy baj, ha valamennyire felöltözik alá, de csak egy pólót meg egy inget vett fel, úgyhogy jól összefagyott mire hazaért szerencsétlen. A meccs meg döntetlen lett, de legalább egy ilyet is látott. Én meg némileg izgulok, mert nem mentünk sokat az erdőben, igaz elég meredek volt az út, főleg a végén, de úgy fájt a lábam estére, hogy alig bírtam lábra állni, másnap már nem is tudtam elmenni velük. Nem mintha hiányzott volna, mert alapvetően én nem szeretek céltalanul kóvályogni sehol, de apa kitalálta, hogy a tavaszi szünetbe menjünk el a Ram szakadékba. Én ugyan még nem voltam ott, de a képek alapján, amit láttam szép ugyan, de nem feltétlenül az én súlyomnak meg az ízületemnek való. Meg, ha Aki lába sem jön rendben ő is végig nyivákolni fog, hogy fáj a lába, meg a srácok sem hiszem, hogy hosszú távon jól fogják viselni, úgyhogy némileg aggódom a dolog kimenetele miatt. Lehet, hogy apa nem lesz túl nyugodt, mire hazaérünk. Az ő baja, minek talál ki ilyeneket!

Tegnap németet tanultam egy japán sráccal, aki nem tud rendesen magyarul beszélni, és az volt az érdekes, hogy még élveztem is. Vagyis élveztem volna, ha Zoltánnak nem kellett volna túlóráznia és nem hulla fáradtan esett volna haza, úgy, hogy gyakorlatilag nem evett szinte egész nap semmit. Na, mindegy, igazából amíg nem ért haza vicces volt, ahogy próbáltam Akinak magyarázni, hogy mit, hogyan és miért, és még szerencsém is volt, mert kezdő csoportban olyat tanultak, aminek még a nyelvtanát is tudtam, mert egyébként elég random módon alkotok meg egy mondatot, ami ugyan jó nyelvtanilag, csak éppen azt nem tudom elmondani, hogy ugyanazt a mondatot, ha kétszer kell elmondanom, miért nem ugyanúgy mondom, és miért helyes mind a kettő. Szerencsére ilyen problémánk most nem akadt, de a nagy gyerek ugyanúgy tanul, mint a kicsik. Mikor Botival tanulunk, Attila jön oda állandóan és beszél meg csinál olyan dolgokat, amivel tuti elvonja Boti figyelmét a tanulásról, most meg Boti jött oda, hogy akkor én adj uram, de rögtön módjára hajtogassak neki repülőt. Mert biztos tudok. Hát nem. Úgy értem az elvet tudom, de olyat nem tudok csinálni amit, ha eldob az ember nem kő módjára zuhan le, viszont meg volt az alkalom, hogy Aki kapjon rajta, hogy majd ő csinál. Na, ennyit a tanulásról. Aztán persze Attilának is kellett, és mikor megvolt mind a kettő elkezdték nekünk dobálni, úgyhogy bár viszonylag jól szórakozott mindenki, a tanulással nem nagyon haladtunk.