Fujj! Egy lusta disznó vagyok. Olyan sok minden történ, hogy már nem is tudom, hogy mivel kezdjem, és főleg, hogy csináljam, hogy ne hagyjak ki semmit. Írtam egy szép kis listát, de annak rendje és módja szerint kimostam, szóval ment a szemétbe. Ennek egyébként nagy mestere vagyok. Hol papírt, hogy papírzsebkendőt, hol telefont mosok ki. Ez utóbbi lehetőleg minél újabb legyen. Ki az a hülye aki folyton teletömködi a zsebemet minden szutyokkal, és miért nem szedi ki mielőtt berakom a ruhákat a mosógépbe? Milyen emberek vannak!! Szóval a lista kuka, én meg erőlködhetek megint, hogy újat írjak, és lehetőleg ne felejtsek el semmit. Meg is érdemlem, amilyen hülye vagyok.

Azt hiszem az általános dolgokkal kezdem, aztán majd kiderül, hogy tudom folyamatos szövegbe szedni a listámat.

Szóval a mindennapok. Időnként elég kínosak. Napközben nem vagyok otthon, este meg hulla fáradtan még önmagamhoz sincs kedvem, de idén próbálom megerőltetni magam, mert mindenki kezdet ugyanaz. Legalábbis nálunk, bár érdekes, hogy a többi család azt mondja, hogy az ő diákjuk elvonul. Ha hívják jön, ha mondják neki, hogy meg kell csinálni valamit megcsinálja, de maguktól nem keresik annyira a család társaságát. Jó, hogy őszinte legyek nálunk is csökkent a lelkesedés, amit, hogy igazából nem feltétlenül bánok. Az első hetekben addig volt csak a szobájában amíg meg nem hallotta a hangomat, aztán már rohant is le, ami időnként elég megerőltető volt, főleg mert sokszor csak álltunk egymással szemben, és mosolyogtunk, mert beszélni nem volt miről. Aztán rájöttem, hogy ez az elmúlt két évben azért nem volt, mert sokkal hamarabb eljutottunk oda, hogy nem jöttek ki a szobájukból, és sajnos nem mondhatom azt, hogy ezt nagy részben nem nekünk volt köszönhető. Szóval most próbálom másképp csinálni a dolgokat. Igenis, csak jöjjön ki közénk! Hála az égnek nála is bejött az, amiért a Zoltán nagyon szerette Kleart is és szereti Fayt is, mert a thaiok mosolyzsákok. A lányok. A fiúkról nincs tapasztalatom. Ha jó kedve van azért, ha nem tud mit kezdeni magával azért, ha nem tud mit mondani azért. Viszont az furcsa volt, hogy valahogy nem nagyon akart megszólítani minket semmilyen formában. Én mondtam, hogy mama, papa, apa, de tőle csak azt hallottam, hogy mama. És mikor beszélgettünk akkor is figyelt arra, hogy ne kelljen semmilyen formában sem megszólítani minket. Aztán nagyjából egy hete mikor hazaértem, állt a konyha közepén és látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin, majd az eredmény.

- Anya fáradt vagy?

Az voltam, de abban a pillanatban már nem nem is annyira, olyan jól esett amit mondott. Mert végre magyarul és végre úgy, hogy anya. Klearnél furcsa volt, hogy anyának szólított, de megszoktuk. Tavaly furcsa volt, hogy Aki Katit mondott, gondolom valahogy nem érezte magát annyira jól, hogy anya legyek, pedig azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem segít abban, hogy szorosabb kötődés alakuljon ki. Szóval, megkapta az első anyát, én meg jól éreztem magam. Aznap már érdemes volt felkelni. Segíteni meg úgy alakult, hogy a konyhában leltem plusz két kézre. Megint. Valószínűleg tudat alatt, vagy talán nem is annyira tudat alatt, inkább irányított segítséggel a lányokat a konyhába vezényelem. Viszont neki már merek kést adni a kezébe, mert látszik rajta, hogy valamennyire hozzászokott és nem kell állandóan azt sasolnom, hogy vajon az első vagy a második vágásnál nyiszálja el a kezét. Hagymát vág, krumplit pucol, rizst mos, és közben üresjáratokban mosolyog. Aztán vacsora után szépen kettecskén bepakolunk a mosogatógépbe, ami nem kerül bele azt elmosogatjuk, és mindenki elégedett. Vagyis én az vagyok, ő meg úgysem fogja megmondani soha ha nem. Az ő baja. Talán az év végére majd megmondja, ha valami baja van. Egyébként ha ebben a tekintetben nem is, de sokszor van olyan érzésem, hogy talán nem is thai. Mindenkinek a jelentkezési lapján az van, hogy mindent megeszik. Persze. Azok közül amit otthon kap, de azért lássuk be az európai meg a kelet konyha nem sok köszönőviszonyban van egymással. Meg is jegyezte, hogy neki milyen furcsa, hogy én csak sót használok a főzéshez, ők egy csomó fűszert raknak a kajába. Ezt meg kikérem magamnak. Szoktam én még pirospaprikát és borsot is rakni egy csomó mindenbe, és egy pörköltbe sok mindent nem lehet rakni, különben a gyerekeim nem nagyon eszik meg amit eléjük rakok. Viszont ő tényleg mindent megeszik. Még a rizsfelfújtból is kétszer vet!!!! Mondom én, hogy nem keletről jött. Rizst tejjel, meg cukorral? Nem hiszem, hogy az ottaniak közül sokan megennék ezt a rizs elleni erőszakot. De ő megette. Kétszer is. Mondjuk mondat, hogy az anyja szerint olyan mint az öregasszonyok, mert mindent megeszik amit csak az öregek szeretnek. Jó nekem. Tényleg nincs gondom az etetésével. Ha nincs kedvem főzni akkor szó nélkül eszi a kenyeret is. Ideális. De! Minden vacsora előtt álldogált az asztalnál, hiába volt már ott minden kaja, mindig rá kellett szólni, hogy nem baj, hogy még csak ő van ott, üljön már le. Aztán egyszer csak megviláglottak a gondolataim! Mégiscsak keleti a szentem.

-  Fay, nálatok a fiatalok nem ülhetnek az asztalhoz az öregek előtt?

-  Csak idegenek között. A családban igen.

-  De mi nem vagyunk idegenek!

Erre csak bólogat, és ugyanúgy álldogál az asztal mellett. Eh! Idővel remélem majd ez is változik. Egyébként ez azért meglepett, mert úgy összességében nem úgy viselkedik, mint aki idegennek érzi magát nálunk. A keletiek átka. Soha nem mondják meg, ha bajuk van.

Tegnap végre úgy tűnt, hogy megtörik egy kicsit a jég, vagy egyszerűen csak jó napunk volt, de akkor először tudtunk beszélgetni folyamatosan. Mindenféléről. Eddig az volt, hogy megkérdeztem, hogy milyen volt az iskolában, erre csak egy pár mondatos válasz kaptam. Vagy arra, hogy mit csináltál ma, azt, hogy jó volt. Viszont tegnap valahogy nekem is jobban volt kedvem beszélgetni, elkezdtem dumálni mindenről, ami csak eszembe jutott, ő meg elkezdett válaszolgatni, és azon kaptam, hogy már nem csak válaszol, hanem mondja ő is a magáét. Méghozzá hangosan. Végre nem kellett a fülemet hegyezni, hogy értsem, hogy mit mondott. Jó lenne, ha ez már így maradna, bár az én szociális érzékenységgel ez azért nem lesz olyan egyszerű. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy volt kiindulási alap amiből már mindenfelé el lehetett kalandozni, mert tegnap volt a Roth-os iskolanap. És még az idővel is úgy ahogy szerencséjük volt, mert nem, hogy nem esett, de még a nap is kisütött. Persze csak azért, hogy átverje az embert, mert azért a 6 fok akkor is csak 6 fok, ha közben süt a nap. Szóval próbáltam valami olyan kabátot adni neki amiben nem fagy agyon, meg beletuszkoltam a táskájába egy esőkabátot, ha másnak nem hát esőt riogatni, és a mellékelt ábra azt mutatta, hogy működött is. Csak szegénynek elég rendes pluszsúly volt, de nem panaszkodott. Miért is tenné. Az egész a a szokásos sok-sok kilométeres sétával indult a város közepétől az erdő közepéig, és, hát akinek nem szokta a lába a járást, annak azért ez nem kis távolság. És bizony az ő lábuk nagyon nem szokta a sétát. Nem mintha én olyan sokat jártathatnám a számat, mert az enyém sem szokta. Lusta vagyok na. Nem kell ezt kerülgetni. Szóval mentek mendegéltek, az elején a sor elején, sőt a sort megelőzve, aztán nem sok idő kellett hozzá, hogy ők legyenek a sereghajtók.

- Itt mindenki olyan gyorsan tud sétálni. Talán azért mert magasak az emberek.

Hát nem. Vagy nem csak azért. Én ugyan nem vagyok apró, de akárhogy igyekszem, a legnagyobb tempómmal is csak Zoltán középtempóját tudom elérni. Én sem termettem gyaloglásra. Aztán a másik csapás az volt, leginkább a Hongkongi kislánynak, aki szintén nem nagyon bírja a gyaloglást, mikor, a táv majdnem felénél elsétáltak a házuk előtt. Lehetett nagy sipítozás, hogy be se kellett volna mennie, csak megvárni ott a ház előtt a többieket. Az élet nehéz. Szokni kell ezt is. Aztán magáról a programokról már nem nagyon mesélt. Volt lövészet, meg íjászat, meg lehetett volna nyulat enni,d e arra nem tudta rávenni magát, pedig nem is látta élőben az állatot. Ezért jobb, ha az ember nem feltétlenül tudja, hogy mit eszik.

Ma meg az ID dayt tartják. Ez mondjuk így elég hülyén néz ki, de nem nagyon tudom, hogy, hogy lenne jobb. Szóval megint mennek bemutatni mindenfélét, és most idén talán nem áznak el, de most nem süt a nap, szóval nem hiszem, hogy melegük van. Sajnos idén sem tudtam elmenni, így megint nem látom a thai ruhájában, és megint nem tudok enni abból sem amit főznek. Viszont ez a nap kicsit össze szokta rázni őket, ez után szoktak aztán elkezdeni mászkálni egymással. Reggel még elment suliba, mondván, hogy délben úgyis elmegy ebédelni, ott találkozik a thai fiúval, aztán elmennek a srácékhoz főzni, utána meg indulhat az igazi program. Nem vitte túlzásba a felöltözést remélem nem fázik meg. Meg, hogy csinálnak egy csomó fényképet, és majd valamennyire meg tudom nézni a történteket a Facebookon, mint állandó fényképmegosztó helyen. Hiába no. Már mindenki Facebook nemzedék.

A Thaioknak van külön pólójuk. Több is. Ez az egyik.

Aztán túl vagyunk a szokásos polgármesteri fogadáson, amin idén sem voltam, viszont azon meglepődtem, hogy elég nagy számban voltak szülök is. Szerintem nem sok értelme van az egésznek, bár nekik lehet, hogy jelent valamit, hogy a város egyik vezető embere fogadja őket.

Megvolt a minden évnem lezajló AFS-es fényképezkedős, városismerkedős séta is, azon meg idén csak egyedül voltam, mert az eső miatt idén csütörtökre tették mert akkor nem esett, akkor meg a fiúknak csütörtökön egész délutános uszodai elfoglaltságuk van, szóval én sétálgattam apa meg húzkodta a gyerekeket. De jó! Nekem. Persze azért nem ám annyira, mert a lustálkodásnak ára van. Nem is kicsi. Rajta kell lenni egy csomó fényképen. Hiába mondtam, hogy de én már rajta vagyok egy csomón, ezekről már biztos nem hiányoznék, nem nagyon akartak hinni nekem, megint oda kellett állnom a tömegbe. Ha jól sikerült helyezkednem akkor nem látszottam, viszont olyan is volt, hogy az első sorban álltam hiába tiltakoztam, hogy ott nekem nagyon nem lesz jó. Ismét egy részemről nem kívánt emlék az utókornak.

Talán szép lassan körvonalazódnak a délutáni elfoglaltságok is. Megkezdődtek a magyar órák, bár egyelőre csak egy volt, mert a második alkalommal volt a Rothos diáknap, utána meg már nem tartották meg nekik az órát. Egy darabig ezekkel az órákkal is ellesznek. Elkezdett kosarazni is, bár erre szerintem az első pillanattól kezdve számított, tehát ez nem volt neki nagy újdonság. Viszont én gonosz vagyok és úúúgy elmennék megnézni. Nem tudom, hogy mit tud csinálni a 160 cm-es magasságával, bár állítólag otthon is kosarazott, tehát ha ügyes, nem teljesen reménytelen a dolog. Akkor is megnézném. Aztán megjelent a zenei vonal is. Úgy tűnik ettől sem tudunk megszabadulni. Igaz egyelőre még nincs kórus, viszont van gitár meg zongora. Az elsőre számítottam. Legalább volt indok, hogy visszaszerezzem a gitáromat az unokaöcsémtől. Merthogy nekem az is van. Bezony. Valamikor az őskorban úgy gondoltam, hogy én most mindenképpen megtanulok gitározni. Mert az jó. A lelkesedésem aztán ki is tartott a gitár vásárlása utáni nagyjából 3-ik hónapig, amikor megelégeltem, hogy még mindig nem tudok játszani, sokat kellene gyakorolni, és még az ujjam vége is fáj. Ennyi volt a gitáros karrierem. Viszont Fay tud játszani, úgyhogy szépen felhúrozta magának, meg állítólag játszani is szokott rajta, bár én még nem hallottam. Meg az is eszébe jutott, hogy szeretne zongorázni tanulni. Hogy nekünk miért jut mindig ilyen zongorista hajlamú gyerek?! Körbekérdezgetett pár embert, hogy lenne e rá lehetőség, állítólag páran meg is ígértek neki, hogy próbálnak tanárt keríteni neki. Ez idáig rendben is van, de hol akar gyakorolni? Mert ugyan nálunk van zongora, de ezt ő nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy hol tudna gyakorolni. Az a baj, hogy szerintem náluk ahol tanulni lehet, oda be is lehet járni gyakorolni. De nálunk nem ez az ábra. Persze aztán megmutattam neki, hogy ha van tanár van zongora is gyakorolni.

- Ki játszik a zongorán?

- Az túlzás, hogy játszik, de én tanultam valamikor.

- Játszol nekem?

- Nem.

Ebben nagyon határozott voltam. Nagyjából fél éve nem játszottam és amikor még rendszeresen ültem a zongora mellett, akkor is inkább csak magamnak. Persze kint is lehetett hallani a játékot, de más az amikor nincs mellettem senki és úgy játszok, vagy ott ül mellettem valaki és úgy játszok. Szóval hajthatatlan maradtam, ő meg belenyugodott. Ebben maradtunk.

És a végére már csak a cirkusz maradt. Na, nem családi szintem, bár ott is szokott, hanem igazi. Gondoltuk ilyet még biztos nem látott, meg a gyerekek is minden évben el akarnak menni, akkor menjünk. Aztán a jegypénztár előtt tudatosult bennem, hogy állatos. Ej, azt nem annyira kedvelem. Jobb ha sok az artista, és kevés az állat, de ahhoz sok ember kellene, a cirkuszos meg nem kifejezetten az a szakma, ahol sorban állnak az emberek. Legalább is én így gondolom. Jobbára nekem nem tetszett, de a sajátjaimnak tetszett, Fay meg nem látott mást, nem volt viszonyítási alapja. Összességében talán megérte elmenni.