Na, nem az önkénteseket cseréltük, hanem 8 thai önkéntes volt itt, cserébe, hogy kifizették a repülőjegyüket. Szóval, a cserediákunk mellé befogadtunk még 2 öregasszonyt, na! Majdnem annyi volt a thai a házban, mint a bennszülött. Egyébként nagy lelkesen öregasszonyozom őket, pedig csak 9 évvel idősebbek, mint én. Vagy ők nem az öregasszony kategória, vagy én is az vagyok. Mindenki döntse el maga. Az egyikük némettanár, a másik angol, és mikor megtudták, hogy én beszélek mind a két nyelven annyira megörültek, hogy az egyik németül beszélt a másik angolul, én meg igyekeztem mind a kettőnek a megfelelő nyelven válaszolni, bár nem igazán értem, hogy miért nem akart a németes is angolul beszélni, mert gondolom tudott. Vagy legalább is értette. Szóval, érdekesen néztek ki a vacsorák, mert az egyikkel németül, a másikkal + Fayal angolul, anyámmal meg magyarul. Nem mindig volt egyszerű. Viszont megvolt az az előnye, hogy ha valamit nem tudtam ez egyik nyelven megfogalmazni, akkor mondtam a másikon, ők meg fordítottak egymásnak. Egyébként nem nagyon tudom, hogy miért, de valamiért fontosnak érezték, hogy kihangsúlyozzák, hogy mind a ketten egyedülállók. Egészségükre. Megértettem.

Kaptunk előre egy program, hogy mikor mit fognak csinálni, próbáltuk ahhoz igazítani magunkat. Mondtam Faynak, hogy ¾ 12-re menjen le a megadott helyre, ott várja meg a jó népet, aztán majd ha haza akarnak jönni, akkor telefonaljon és értük megyek. Így anyáméknak sem kell ott szobrozni, nekem sem kell a szükségesnél több időt távol maradni a munkától, és Fay is elfoglalja magát úgyis csak unatkozik otthon. A kecske is jóllakik, meg a káposzta is megmarad. Szegénykém fel is ült a buszra, majd 3 perccel a megbeszélt időpont után hívott Marina, hogy megy e Fay, mert most hívták a buszról, hogy megálltak Rábapatyon a cipőboltban!!!! Csak most indulnak, szóval még legalább egy óra. Mire ezt végigmondta, leért a busz is, összeszedték Fáyt, és úgy döntöttek, hogy inkább nem fagyoskodnak, és visszamennek Marináékhoz, aztán majd egy óra múlva megint tesznek egy próbát. De! Kérdem én! Mi a francnak állt meg egy csapat thai nő, egy cipőboltban, és mit csináltak ott egy órán keresztül? Jó, azt értem, hogy cipőt néztek/vettek, de minek? Nem hiszem, hogy innen vinnék haza a cipőt, tekintettek arra, hogy a repülőre felvihető súly ugyancsak véges, és nem hiszem, hogy cipőre pazarolnák azt a kevés kis súlyfelesleget, amit esetleg még akad. Ennél ésszerűbb ajándékot is lehet venni. Szerintem. Nem értem én az embereket. Csendben jegyzem meg, hogy inkább gondolnám, hogy a kísérő néni akart cipőt venni magának, ezért volt az egy órás pihenő, de nyilván csak a rosszindulat beszél belőlem. Aztán végül felhívtak, hogy akkor most már akár mehetnék is értük, én meg mentem, mert azt mondták.

Elsőre persze nem találtam meg a megfelelő kanyart a lakótelepen, mert nem kristálytisztán tudtam, hogy hova megyek, de nagylány vagyok, úgyhogy megoldottam a dolgot. Rámutattak két nőre, hogy akkor őket lehet hazavinni, én meg nagy lelkesen elkezdtem mondani a magamét, mire észrevettem, hogy az egyikük, az amúgy sem túl magas mérete nagyjából fele lehet, annyira fázik. Rajtam a téli kabátom volt, rajta meg az összes pulcsija, meg nagy jó szándékkal is csak kora őszi átmeneti kabátnak nevezhető kabát. Én nyertem. Nagy nehezen betuszkoltuk a csomagokat az autóba, ami annak ellenére nem volt egyszerű, hogy a Kia-nak nem elhanyagolható méretű csomagtartója van, csak arra nem számítottam, hogy az a nő, aki majd meg akart fagyni akkora táskát hoz magával, hogy simán bele tudott volna állni. Ha összehúzza magát tuti biztos! Én nem tudom, hogy hogy a fenébe húzkodta azt végig a fél világon, de majd megszakadtam mire otthon bevittem a lakásba. Vagy ő nagyon erős, vagy én vagyok nagyon gyenge. Mondjuk nem nagyon tiltakozott az ellen, hogy vigyem a csomagját. Bent aztán kiválasztották maguknak a szobákat, és persze, hogy a fázós néninek maradt a leghidegebb szoba, úgyhogy berakunk neki egy csomó takarót, meg a második estére egy elektromos fűtőtestet is. A jó ég tudja, hogy ez első körben miért nem jutott eszembe. Egyébként azt mondta, hogy nem fázott a téli dunyhánk alatt, csak nehéz volt. Ja kérem, valamit valamiért. Nekünk még azok a hagyományos tollas dunyháink vannak amik tényleg nehezek. Cserébe úgy el tud tűnni benne ez ember, hogy észre sem lehet venni. Én speciel nagyon szeretem őket.

De az éjszaka előtt még várt rájuk egy közös ismerkedős vacsora Marináéknál, aminek felettébb örültem, mert legalább nem nekem kellett megetetni őket. Mondták ugyan, hogy menjünk mi is, de valahogy nem jutott rá idő, csak este mentem értük úgy 9 körül, és akkor szembesültem azzal, hogy András is hazajött. Ha ezt előbb tudom, akkor azért elmentem volna. Vannak emberek, akik csak a megjelenésükkel is jó kedvet csinálnak maguk körül, és ő pont ilyen. Felettébb sajnálom, hogy elbútorozott Pestre. Arról nem is beszélve, hogy Szilvi is elmegy, így aztán mind a két ember akikkel először találkoztam az AFS-el kapcsolatban eltűnik a városból. Felettébb szomorú. Na szóval értük mentem egy kicsit még belehallgatóztam ott a beszélgetésbe, majd az alatt a rövid idő alatt sikerült is felhúznom magam. Ott volt az egyik ismerősöm meg a barátja/férje, szerintem inkább barátja, és a srác éppen arról faggatta a nőket, hogy mennyire elfogadott náluk az, hogy az anya egyedül neveli a gyerekét. Semennyire! Ezt ugyan próbálták udvariasabban a tudomására hozni,de ez volt a lényeg. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a csajnak van egy nagy gyereke, és nem volt férjnél, tehát a párocska esetében élő a kérdés, csak előjött a bunkó fehér ember hozzáállás, hogy most pedig akkor is meggyőzöm a másikat arról, hogy nekem van igazam, ha az asztalba is kell vernem a fejét, mert az amit ők vallanak az milyen elmaradott gondolkozás már! És ezt a műveletet a srác elég erőszakosan csinálta. Ez volt az ahol még nyeltem egy nagyon, mondom ok, nem kezdek el itt vitatkozni, hogy lehet, hogy más a felfogásuk, viszont pont a hagyománytiszteletük miatt van az, hogy azok akik dolgoznak eltartják a szülőket, akik besegítenek a gyerekek nevelésénél, és ugyan az öregeknek nincs nagyon anyagi bevételük, viszont valamilyen szinten mindenki jól jár és ez náluk teljesen természetes. Nem úgy, mint Európában, akik le se szarják a szüleiket, ha azoknak valami bajuk lesz, viszont azzal nincs bajuk, ha valaki egyedül neveli a gyereket. Persze ez alól én sem nagyon vagyok kivétel. Szóval akkor ki is a normálisabb? Aztán jött a következő téma. Mi a vélemény a vegyes házasságról? Úgy értve, hogy thai – nem thai. Nem sok. Nem szeretik. Mivel mindenki együtt él a családokban, és az öregek véleménye, valamit az, hogy ki milyen családból származik, milyen az anyagi helyzete elég fontos, és a házasság többnyire csak akkor köttetik meg, ha mindenki beleegyezik, hát nem nagyon nézik jó szemmel az idegeneket, mert nem tudnak róluk semmit. Ezen kívül a házasulandó férfinak elég komoly ajándékokat kell venni a lány rokonainak, ami anyagilag igencsak megterhelő . A válasz megint csak nem tetszett a srácnak, és közölte velük, hogy de hát akkor ez olyan mint amikor Afrikában eladják a lányokat feleségnek két tevéért. Könyörgöm. Még ha így is gondolom akkor sem mondom ezt másnak a szemébe. Jó, hogy nem emberkereskedőknek hívta őket. Ha jobban belegondolok azért ez itt is megvolt a hozomány formájában, igaz,hogy az a pár magukkal vitte és nem a szülőknek ajándékozta, bár úgy rémlik, hogy olyan rész is volt. Na mindegy. Gyorsan pár süteménybe fojtottam a gondolataimat, és igyekeztem nagyokat nyelni mielőtt elküldöm a francba, aztán hála az égnek oszoljt hirdettek, így megúsztam veszekedés nélkül. Egy hős vagyok!

Lefekvés előtt még volt nagy tanakodás, hogy ha másnap kiviszik őket a náluk lévő ruhákban a pusztába, akkor gyakorlatilag 3 perc alatt fognak megfagyni, de anyunak sikerült előszedni pár kabátot ami méretben egész jó volt nekik, úgyhogy már volt esély , hogy nem kockában fognak hazaérni.

Másnap reggel Andás elvitte őket, 8 körül értek haza, velünk együtt, majd nagy szemekkel néztek ránk, hogy mi még csak most jövünk haza a munkából? Azért ennyire nem vagyunk megszállottak, csak a gyerekeket visszük váltott műszakban kedden és csütörtökön usziba, ami aztán el is viszi az egész délutánunkat. Leültünk vacsorázni. Azt hiszem, hogy a káposztám nem annyira nyerte meg a tetszésüket, mint a vajas lekváros kenyér. Ez utóbbiból komoly mennyiség fogyott ebben a pár napban. Meg mondták, hogy vettek lekvárt haza is a boltban, házi készítésűt. ????? Boltban házi készítésűt? Biztos, hogy nem. Aztán mondtam, hogy itt tulajdonképpen ami a fán nő abból mindenből főzünk lekvárt, és hogy nagyon sok háztartásban megy a harc, hogy a lekvárra vagy a pálinkára van nagyobb szükség. Családja válogatja, hogy mi nyer. Mire nagy lelkesen mondák, hogy vettek kis üvegben pálinkát is ajándékba, de nem Magyarországon, hanem Bécsben. Itt azért elszontyolodtam, mert hogy Bécsben nem pálinkát vettek az biztos. Még Magyarországon is nagyon meg kell nézni, hogy mit vesz az ember, mikor az hiszi, hogy pálinkát vesz, hát még külföldön. Nem véletlen, hogy egy cserediáknak sem engedtük meg, hogy ő vegyen pálinkát mikor hazament. Mindegy, újra csak nyeltem egyet, nem akartam elvenni a kedvüket, meg aztán ki tudja, lehet, hogy mégiscsak vannak csodák. Persze az is kiderült, hogy nem csak a japánok, meg   kínaiak nézik a fényképezőgépen keresztül a világot, hanem úgy néz ki ez minden ázsiai nemzetre jellemző. Előkerültek a képek, nagy lelkesen magyarázták, hogy mit, hol fényképeztek, én meg már 3 perc után nem bírtam követni, hogy mi, merre, hány óra csak mosolyogtam meg bólogattam, gondoltam abból nagy baj nem lehet. Egyébként én ezzel a fényképezéssel úgy vagyok, hogy azt a pár képet is amit csinálok feltöltöm a gépre és soha többet nem nézem meg őket, így meg aztán nem éri meg. Volt néhány képük meg videójuk korábbról, amikor valamelyik városban népviseletben táncoltak, és mivel az ország minden tájáról voltak egymás mellett érdekes volt látni, hogy tájegységenként mennyire változik a népviselet. Például, hogy északon az esernyő tartozik a ruhához/tánchoz, délen meg a legyező. Gondolom mert északon esik az eső, délen meg dög meleg van. Ez a ruha téma persze felkeltette anyám figyelmét, jól megbeszélték rajtam keresztül, amit tudtak a ruhákról, bár hála az égnek ez nem volt valami sok, de aztán előkerültek anyámék népviseletű ruhás babái, volt nagy álmélkodás meg csodálkozás, hogy ezt mind anyuék csinálták és milyen szép, meg milyen ügyesek. Nagyjából mindenkiből ezt a reakciót váltja ki, de anyuénak érthető módon jólesik a dicséret. Aztán természetesen készült pár kép is, és volt nagy ajándékozás, aminél rájöttem, hogy van annak előnye is, hogy anyámékkal élünk, és hogy anyu olyan amilyen. Valahogy én erre az ajándékozás témára nem vagyok felkészülve. Féltem tőle, hogy meg fognak jelenni ajándékokkal, mert ha megyek valahova, akkor nem megyek üres kézzel, csak én nem jutottam el odáig, hogy ha kapok, akkor adni is kell. Persze anyám megoldotta a helyzetet, mert előszedett egy csomó hímzett apró terítőt ők meg válogathattak kedvükre. Még úgy is néztek ki mint akik örülnek neki. Mi meg kaptunk kendőt, meg képet, meg fali rakodós akasztót, meg sminktükröt (atza!!) meg tuk-tukot.

A gyerekek meg csokit. Persze a tuk-tuknak volt a legnagyobb sikere, főleg mert nem csak dísz volt hanem lendkerekes. Attila egyből rávetette magát és egy cseppet sem érdekelte, hogy tulajdonképpen az apja kapta, szegény Zoltán alig bírta megnézni, én meg végig azon izgultam, hogy legalább addig ne törje el amíg ott ül mindenki. Aztán azért sikerült megoldani, hogy minden egybe maradjon, így egy közös kép után mindenki elégedetten mehetett aludni. Szegény Boti lemaradt a képről.

És végül egész kellemesen telt el az utolsó n ap is, bár számomra egy meglehetősen furcsa információval szolgált, igaz mindenki más közölte velem, hogy naiv vagyok, és ez ebben az esetben azt hiszem az ostoba szinonimája. De menjünk sorrendben. Megreggeliztek aztán jött értük András és vitte őket a napi programra. Tette ezt mindazok ellenére, hogy a gyerekeim letagadták, hogy nálunk thaiok lennének, bár a srácok szerint nem azt mondták, hogy egyáltalán nincsenek, csak azt, hogy most nincsenek otthon. Ez egyébként igaz is volt, mert anyám 20 percben körbehajtotta őket a környéken, csak, hogy legyen még egy pár képük, mert más értelme nem volt az egésznek. Délelőtt a mindenféle várakat nézegettek az osztrákoknál, ami az egyik hölgynek a muzsika hangja című filmet juttatta eszébe, a jó ég tudja, hogy miért. Szóval körülnéztek, megnézték a hegyeket, rácsodálkoztak, hogy milyen szuper, hogy a dombról rá lehet látni az egész falura, és milyen szép is, aztán hazahozták őket ebédelni, utána még elmentek csokigyár látogatásra, ami meggyőződésem, hogy a 3 napos program legfeleslegesebb része volt. A csoki gyártásból semmit nem lehet látni, van egy hála az égnek nem túl hosszú, cserébe rettentően unalmas ismertető a világ karóbabjairól, hogy honnan, milyen minőségben jön a kakaóbab, meg lehet kóstolni őket, de kb. 3 után már nem érez az ember semmilyen különbséget, már ha egyáltalán addig érzett, és mindeközben nagy ablakokon keresztül lehet bámulni a tök unott cukrászokat, ahogy a sütiket csinálják, amik egyébként bűn rosszak, és rettentően drágák. Ja és utána a csokiból, meg a sütiből lehet venni, de minek. Viszont a foglalkozás elérte célját, az idő elmúlt, én meg rohantam haza, hogy te jó ég 7-re összejövetelre megyünk, addig még vacsorát kell nekik csinálni. Mondjuk gyanús volt, hogy nem volt otthon senki, mikor hazaértünk, azért lélekszakadva odatettem a vacsorát, hogy te jó ég nem leszek meg időben vele, aztán 6 után már gondoltam, hogy ezek a népek már nem fognak hazajönni. Így legalább megfőtt rendesen. 7-kor felhívott Gabi, hogy szeretne szólni, hogy már nem jönnek haza (jókor! :), de majd a buli után hazahozza őket. Mondtam, ne fáradjon, úgy tervezem, hogy én is lemegyek. Így aztán ott találkoztunk, még egy kicsit várnom is kellett rájuk, bár mikor megjöttek utána sem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással tekintve, hogy egy kukkot sem lehetett érteni abból amit a másik mondott, és nem tudom eldönteni, hogy a fiatalok voltak e nagyon hangosak, vagy szimplán a terem akusztikája volt nagyon szar. Él bennem a gyanú, hogy mindkettő. Persze minden problémát át lehet hidalni, mert gyorsan előkerültek a telefonok, és kezdődhetett a fényképnézegetés, ahhoz meg nem kell beszélni. Vagy legalábbis nem nagyon. És itt csodálkoztam rá a világra, hogy amíg én még csak kezelni sem tudom az okos telefonokat, és nem is nagyon vágyok rá, ezek a nők, meg akik közül a legfiatalabb is 45 éves lelhetett úgy saccra, le sem vették egész idő alatt a szemüket a telefonjaikról. Én azt hittem, hogy az, hogy az életet a telefonon keresztül élik az emberek az csak bizonyos életkortól lefelé jellemző az emberekre, de azt mondták, hogy hülye vagyok. Vagy legalábbis túl naiv. Esetleg ostoba. Lassan kezdem kihalófélben lévő egyednek érezni magam. Aztán volt még egy kis tánc és énekbemutató mind a két fél részéről, amit gondolom az étterem többi vendége kifejezetten díjazhatott, de erre mondják azt, hogy rosszkor voltak rossz helyen, de úgysem vittük túlzásba, szóval ki lehetett bírni. Nem sokkal 9 után meg oszoljt hirdettek, hiszen még össze kellett pakolni a csomagokat, ami a program szerint délutánra volt tervezve. Otthon aztán kiderült, hogy mégsem volt felesleges a vacsorafőzés, mert egész nap alig ettek valamit, szóval gyanítom a elég ehessek voltak, és persze anyám megint hozta a szokásos formáját, rogyásra rakta nekik a z asztalt, ők mert ahogy azt keleten illik mindenből ettek, pedig ma´r látszott rajtuk, hogy nem nagyon kell nekik. De ugye az illem ….. Meg is jegyezték, hogy nem csoda, hogy Fay 2 hónap alatt 5 kilót (!!! – ez eddig a rekord) hízott, ha ilyen finomak az ételek. Gyanítom részben igaza lehet Faynak, hogy sok kenyeret eszik, de szerintem azért benne van a pakliban az is, hogy lényegesen több édesség is fogy mint amit otthon eszik, vagy legalább is másféle, és a mozgást sem viszi különösebben túlzásba. Azt láttuk rajta, hogy a feneke szépen kigömbölyödött, de azért azt nem hittem volna, hogy ennyire. Vacsora után búcsút vettünk egymástó, mert sajnos én reggel nem tudtam már kivinni őket a gyülekezőhelyre, tekintve, hogy mostanában túl sokat lógtam a munkahelyről, és azt egy idő után már nem nézik annyira jó szemmel, szóval Gabiék jöttek valamilyen módom értük és vitték le őket. Így aztán túl vagyunk ezen a 4 napon, érdekes élmény volt, hogy nem csak diákokkal, hanem felnőttekkel is lehetett egy kicsi beszélgetni, és igazából nekem olyan sok gondom azon kívül, hogy meg kellett vennem az ennivalót, nem volt velük, inkább anyámnak, de tekintve, hogy egész nap hozták – vitték őket, azt hiszem, hogy neki sem kellett különösebben megszakadnia. Most már csak a 31-i tökfaragás van hátra, aztán egy darabig megint nyugi van.

Ezzel kapcsolatban volt egy kis mókás szösszenet. Már jó ideje meghirdettük ezt a tökfaragást, és tegnap Viki, GJ,a hong-kongi kislány anyja, azt kérdezte, hogy lesz e buli. Megmondom őszintén, nem igazán pertettem a kérdést. Hát ha jól érezik magukat akkor akár az is lehet. Kiderült, hogy GJ nem akar eljönni mert a vallása nem engedi meg, hogy a Halloweent ünnepelje. Merthogy katolikus a szentem, és elég komolyan is veszi. Így azért már jobban értettem a bulizás problémáját, mondtam, hogy ettől nem kell tartani, mi is katolikusok vagyunk, és az összes hülye amcsi ünnepet is utálom, amibe bőven beletartozik a Halloween és a Valentin nap is, szóval nem lesz hujjogatás, meg diszkó gömb, meg megyünk az utcában cukorkát kéregetni különben csalunk, meg ehhez hasonlók. Lehet, hogy álszent vagyok, de a tökfaragást szeretem, a skacok is egész évben ezt várják, úgy gondolom, hogy ennyi belefér. Bár idén először hallottam, hogy a templomban is kihirdették, hogy a jó emberek, na meg a még jobb keresztények nem ünneplik a Halloweent, mert az nem helyes, és ehhez lesz szíves mindenki tartani magát. Igenis értettem. Szigorúan nem ünneplünk. De azért tököt faragni ugye szabad?