Hagyjál békén! Nem megyek! Hideg van! Fárasztó! Napok óta esik az eső, biztos ott is fog! Menj egyedül! Nem is vidd a fiúkat is! Ezek és ehhez hasonlók hangzottak el itthon, mikor apa előállt az ötlettel, hogy a tavaszi szünetben elmegyünk a Rám szakadékba. Hülye vagy? Mintha nem tudnád, hogy városi vagyok, és még a parkolóházban a fél emelethez is a liftet használom. Mondjuk meg is van az eredménye mert meghíztam mint egy disznó, de akkor is. Egy pillanatra felcsillant egy reménysugár, mert nagyjából egy fél óráig apa is aggódott amiatt, hogy esetleg esni fog az eső, aztán úgy döntött, hogy ha már megígérte a szállásadónak, hogy megyünk, akkor megyünk. Ez egyébként vicces volt, mert egyszer csak felhívta a szállásadó, hogy tényleg megyünk e, mert telt házuk van, és ha nem megyünk akkor kiadná a szobát másnak. Így aztán elindultunk. Muszáj volt. Apa hajthatatlan maradt. Csütörtökre, péntekre szabit vettünk ki, így aztán igazán hosszú lett a hétvége, és anyámnak sem kellett a gyerekekre vigyázni. Akinak mondtam, hogy vegye be a gyógyszert, mert elég rázós utunk lesz Tatabányától. Ott aztán már nem is volt baja, de Csornáig nem csinált mást, mint sóhajtozott. Azt hiszem ez volt az utolsó autós merényletünk ellene. Meg magunk ellen is. Zoltán beállított a a GPS-t a kívánt címre, az kikereste a legrövidebb utat, majd elvitt minket olyan erdei ösvényeken, hogy csak néztem. Az egy dolog, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen helyeken utak is vannak Magyarországon, de még falvak is vannak arrafelé. A világtól elzárva, az Isten háta mögött. Legalábbis nekem olyan érzésem volt. Aztán mikor Esztergomhoz értünk, már kezdtem gyanítani, hogy merrefelé járunk. Viszont teljesen fel voltam háborodva, hogy Esztergomhoz nincs autópálya lehajtó az M1-esről. Szóval tényleg nem volt rövidebb út odáig, bár egy kicsit nyugisabb azért lett volna, ami nem olyan kacskaringós. Hazafelé már azt az utat választottuk, bár elég sokat kellett érte morognom. Három óra utazás után megérkeztünk Dömösre, közben a srácok megnézték a Hobbit második részét A-tól Z-ig, ami egyébként pont három óra, viszont mást nem hoztak magukkal. Kicsit aggódtam, hogy mit fognak nézni hazafelé, de közölték velem, hogy ugyanezt. Értem. Nem is tudom min aggódtam. Kiszálltunk, egy darabig még tanácstalanul nézelődtünk, hogy akkor merre is kellene menni, majd arra jutottunk, hogy felfelé. Az úgy logikusnak tűnt. Útközben azért megkérdeztem egy helyi lakost, hogy jó e az irány amit választottunk, és megnyugtatott, hogy csak menjünk. Ha felfelé megyünk jóóóó sokáig, az lesz a megfelelő út. A srácok hamar elkezdtek nyafogni, hogy mikor jön már az érdekes rész, mi meg próbáltunk neki valami érdekeset találni, de ez aszfalton nem annyira könnyű, és inkább én csodálkoztam rá dolgokra mint ők. Mint például erre.

Mi a fenétől maradnak ezek a helyükön? Aztán, hogy ne legyen akkora a hiszti előkerült a víz, a csoki, minden amivel rá lehet venni a  gyereket, hogy eljussanak az izgalmas részhez. Szép lassan leértünk az aszfaltról, elkezdődtek a dimbek, meg a dombok, meg a kelj át a patakocskán, ami egyes helyeken a gyerekeknek elég nagy kihívást jelentett. A második alkalommal Boti bele is lépett, amitől bokáig süllyedt a lába. Kicsit korai volt ez még így a túra elején, de a téli bakancsukba azért akkora problémát nem okozott. Az első alkalom. Mikor másodszor, harmadszor játszotta el ugyanezt, már kicsit kezdtünk aggódni. Főleg, hogy felváltva csinálták. Ahogy mentünk egyre előbbre, egyre nehezebb lett a terep, úgyhogy a srácok hamar elfelejtették, hogy unatkoznak, és hamar eljutottunk odáig, hogy minden sziklánál meg kellett állni, hogy valakiről csináljunk egy fényképet. Főleg Attiláról. Akkor most jöjjön egy kis fényképes beszámoló. :)

Végül mire felértünk a fordulópontig, már kellőképpen elfáradt mindenki, így arra jutottunk, hogy akkor esetleg mégsem megyünk el Dobogókőre, így elindultunk visszafelé, és megint kezdődött a nyafogás, hogy ez már unalmas, így apának újabb trükköz kellett folyamodnia, és felváltva cipelni a  srácokat a következő formában.

 Végül szerencsésen visszaértünk az autóhoz, ott kezdődött a alkudozás, hogy ki mit akar enni, és a gyerekek egyébként is be akarnak menni a  boltba, mi meg elég hamar megadtunk magunkat, mondván, mindegy csak menjünk már a szálláshelyre. Levettük magunkról a vizes cuccokat, ettünk, ittunk, jót mulattunk aztán elmentünk megkeresni a szállást. Mikor kezdtem úgy érezni, hogy lassan lemegyünk a térképről, kicsit aggódtam, de kiderült, hogy jó helyen vagyunk, csak a hely egészen lent van a Duna partján. A szállás teljesen korrekt volt, két apró ténytől eltekintve, de mind a kettő elhanyagolható volt. Egyrészt nem volt se internet, se tv, - Atya ég!! - másrészt ami engem kicsit jobban megzakkantott, hogy nem volt törölköző. Talán most először életemben indultam úgy el, hogy nem viszek magammal törölközőt, mert úgyis lesz. Annyira azért nem estem kétségbe fogtam egy pólót, abba törölközünk. Viszont nem is emlékszem arra, hogy volt e arra példa, hogy 8-kor már mindenki ágyban volt. Reggel még lementünk a Dunához, Attila szedett egy csomó kagylóhéjat, amit természetesen haza kellett hozni, csak azt nem tudom, hogy mit fogunk csinálni vele. Hazafelé, még Esztergomban megálltunk megnézni a székesegyházat, és majdnem szerencsénk volt, de aztán mégsem. Amíg nézelődtünk, hogy akkor most mind bemenjünk, vagy csak én Akival, megjelent egy japán pár, meg egy idegenvezető, aki szemlátomást japánul beszélt velük. Kérdeztem, hogy esetleg nem lehet e csatlakozni hozzájuk, mire a muki mondta, hogy sajnos nem, mert a pár fizetett a vezetésért. Igazából nem a válasz volt az ami rosszul esett, hanem az a lekezelő, mereven elutasító modor, amiben ezt az idegenvezető közölte. Így aztán a vezetésből nem lett semmi, Aki csinált pár képet, és szemmel láthatóan elégedetten távozott, úgyhogy azért annyira nem volt gáz.

Hazafelé, gondoltuk, ha már itt vagyunk Tatabányánál, őt is felvisszük megnézzük a Turult, meg mellette a barlangot, csak arra nem számítottunk, hogy a hosszú hétvégére való tekintettel mindenki megy valahova, és Tatánál felmentünk ugyan a pályára, de haladni nem nagyon lehetett, annyira bedugult az egész, nekem meg nagyjából öklömnyi volt a gyomrom, mert a dolog kísértetiesen hasonlított  a tavalyi M0-ás balesetünkhöz, bár itt azért haladtunk. Eléggé megkönnyebbültem, mikor végül lementünk az autópályáról.

Végül rendben hazaértünk, a foglalkozás elérte célját, mindenki jól elfáradt.