Szokás szerint megint jó nagy késéssel. Pedig hol van már a tavalyi hó. És most nem csak amúgy képletesen, hanem tényleg. Mármint tényleg tavalyi.

Az egész úgy kezdődött, hogy nem volt hó. Sokáig. Egy szem sem. Pedig igazából kicsit féltem, hogy most, hogy megint olyan kislányunk van, aki még sosem látott telet, majd valami hasonló lesz, mint két évvel ezelőtt, hogy fél évig más sem lesz, mint hó. De nem. Sőt, már azt hittük, hogy ki kell majd vinnünk a Schneebergre, hogy havat lásson. Aztán karácsony második napján megoldódott a probléma. Igazából az időzítéssel nekem volt a legnagyobb szerencsém. Történt ugyanis, hogy több év után végre hazajött az unokabátyám Angliából meg, a nővére is otthon volt, én meg gondoltam, hogy akkor most megyünk és rokont látogatunk. Mert karácsonykor úgyis ez a szokás, meg úgy összességében jó ötletnek tűnt. Nem is lett volna teljesen hamvában holt ötlet, ha egy kicsit gondolkozom, de mint azt már többször kifejtettem az nem erős oldalam. Szóval összepakoltam a családot teljes létszámmal, utaztunk 2 órát, és attól a perctől kezdve, hogy beléptünk az ajtón a gyerekek elkezdtek unatkozni. Gyanítom mind a hárman, de Fay nem nagyon szól. Mondjuk vele kapcsolatban azt hittem, hogy majd az unokatesóm tud vele beszélgetni, hiszen ha már évek óta Angliában él legalább talán ennyi, de közölte, hogy hát ő ezt inkább nem erőltetné. Mivan???????? Szóval adott három unatkozó gyerek meg egy ettől duzzogó férj, hogy mi a fenéért kellett nekünk ide jönni, amikor jött a felmentés a hó formájában. Nem hiszem, hogy itthon is esett, meg ott se sok, de arra elég volt, hogy elterelje a figyelmet az unatkozásról. Mindenkit felöltöztettem, majd kizavartam a kertbe, tessék itt az első hó, most aztán lehet örülni, ugye milyen jó, hogy jöttünk? És tényleg még Zoltán is abbahagyta a duzzogást. Fay meg állt az eresz alatt, nem tudta, hogy most akkor menjen, vagy ne menjen, egyszer csak kinyújtotta a kezét.

- Ez hó?

Ez csillagom. Amit annyira vártál. Anyám összepakolta a családot, elindultak egyet sétálni, én meg végre tudtam vagy 15 percet nyugiba beszélni azzal, akivel akartam. Mikor visszajöttek Zoltán mesélte, hogy Fay legnagyobb szórakozása az volt, hogy próbálta a fekete kabátjára hulló hópelyheket fényképezni. Hogy őszinte legyek ez azonban csak arra volt jó, hogy megmentse a seggemet a szétrúgástól.

Aztán pán nap múlva megjött a hóóóó. Vagyis a HÓÓÓÓ. Csupa nagybetűvel. Sok és megmaradós. Amolyan szánkózni való fajta, mert építkezni nem nagyon lehetett belőle a por állagára való tekintettel. Sebaj, úgyis szánkózni akartunk menni! Persze előtte még jól felszerelt, és a hidegre felkészült család módjára rohantunk a gyerekeknek sínadrágot meg hótaposót venni, mert az nem van. Vagyis most már van nem volt. Jó nagyot vettünk, így talán jövőre is jók lesznek. Peeeeersze. Így aztán már mindennel felszerelkezve mehettünk ki a hóba. Vagyis csak a gyerekek voltak felszerelkezve, mert Faynak oda kellett adnom a sínadrágomat, mert az sanszos volt, hogy a saját ruháiban agyon fog fagyni. Aztán hamar kiderült, hogy kesztyűt meg bakancsot is kell adni neki, ez utóbbi nem nagyon volt a méretében, de nem esett orra abban, amit adtunk neki, és legalább bele tudott húzni egy csomó zoknit. Így aztán maradt az, hogy én meg felvettem egy melegítőt azt beletuszkoltam egy vastag zokniba, rávettem a túrázós nadrágomat, ami így, meg gyanítom egyébként is a kelleténél jócskán szűkebb volt, és elindultunk a hegyre. Fay bájosan húzta maga után a nadrágom alját.

Nagyjából a sípcsontja közepéig lehetett volna visszahajtani neki. Sebaj, legalább nem fázik. Bár azt nekem kellett megmutatni neki, hogy a nadrág alján belülről azt az anyagot, ami így most csak lebeg, össze kell cuppantani, és akkor nem megy be a hó. Annyira. Honnan tudta volna szegénykém. Baktattunk öten három szánkóval, taktikusan elég későn, mert arra lehetett számítani, hogy Attila addig nem megy haza, amíg egy csöpp kis fény is van, és 1,5-2 óra bőven elég a fagyoskodásból. A sípályán szerencsére csak szánkósok voltak, idén nem kerülgettek minket a síelők, mert az őszintén szólva elég ijesztő. Így aztán elég magasra lehetett menni. Csakhogy a hóba, a hóba való ruha való, és nem az ,amire az ember még otthon azt gondolja, hogy jó lesz, mert arról hamar kiderül, hogy csak átverés az egész, és a fejemben jobbnak látszott az elgondolás, mint valójában. Így aztán már a második csúszásnál térdig érő lábmosást kaptam. De mint tudjuk jóban, rosszban, egészségben, szeretetben, úgyhogy apa is átesett ugyanezen az élményen. Sőt szegény rosszabbul járt, mert ő Attilával ment, nekem meg Boti és Fay maradt, de ők ketten féltek a szánkózástól, így én hamar megszabadultam a csúszkálástól, innen már csak a hóban játszottunk a pálya szélén.

Nem úgy, mint a maradék kettő Y kromoszómás személy. Bár a nagyobbik már unta, kisebbiket lelőni sem lehetett, amit az apja úgy gondolt megoldani, hogy bár a pálya közepéről indulnak, ami azért már nem kis magasság, de az ő kicsi fia ezt már megoldja egyedül is. Először az emberek döbbent tekintete volt figyelemre méltó, aztán meg az az ugrálás, amivel próbáltak menekülni az egyébként a szánkót irányítani nem tudó hatéves fiúnk elől. Azt hiszem a történést egy valaki élvezte, a gyerek. Meg az apja, mert nem kellett visszamásznia a dombra. Akkor az már kettő. Sőt Attilának annyira bejött, hogy ment még egy kört, igaz azt már nem olyan magasról viszont szintén egyedül, de most nem volt olyan szerencsés, mert a bokorban landolt. Szederben.

- Anya vérzik a kezem.

Jah, ha valakit ketten rángatnak ki a szederbokorból, az ne csodálkozzon ilyeneken. Pedig a gyerek kabátja olyan, amit rá tud húzni a kezére, meg vastag síkesztyű volt rajta, de valahogy egy tüske mégis utat talált magának. Még az a szerencse, hogy a kabátját nem tépte ki. Ezután még egy kicsit fetrengtünk a hóban, aztán mikor már kellőképpen besötétedett, elindultunk haza.

És még akkor is jöttek felfelé emberek. Mondjuk max. fél órájuk lehetett még. Azért meg nem tudom, hogy érdemes volt e.

Pár napig még örülhettünk a hónak, de már csak a kertbe mentünk ki randalírozni. Fay még elment hóember építeni pár cserediákkal, aztán a hó pár nap alatt eltűnt, most meg 16-18 fok van. Januárban!!!!

Egyszer elmentek még korcsolyázni, de az idén nekünk egyelőre kimaradt, gyanítom, hogy nem is nagyon fogunk menni, bár még viszonylag sokáig meglesz a pálya, de valahogy nem is nagyon van rá időnk, meg, hogy őszinte legyek nem is nagyon jut eszembe, hogy menni kellene. Faynak tetszett, legalábbis azt mondta, de azt hiszem, hogy ott is csak egyszer volt.

Mi van még? 10-en volt az iskola báljuk, vett magának fekete ruhát, aztán láttam képeket, lényegében mindenki feketében volt. Mint valami temetés. Csak többet vigyorogtak. Mondtam, hogy ha vége van, nekem nehogy nekiinduljon egyedül, telefonáljon, megyek érte. Ezzel a szisztémával oldottuk meg a szilveszter is, és bár mind a kétszer mondtam neki, hogy addig marad, amíg akar 1 körül hívott mindkétszer, hogy akkor most már menjek érte, mert hazajönne. De mindenhonnan úgy jött vissza, hogy nagyon jó volt. Bármi történik vele, bárhova megy mindig minden nagyon jó. És igazából szerintem tényleg jól érzi magát, mert őszintének tűnik a mosolya. Már amennyire meg tudom ítélni.

Közben Marina talált neki zongoratanárt, mert már igazából szeptember óta mondogatja, hogy szeretne zongorázni tanulni, úgyhogy tegnap nagy boldogságban megvolt az első zongoraórája. Milyen volt? Természetesen nagyon jó. Ma meg kórusra megy. Ez valahogy minden gyerekemet megtalálja. Ki gondolta volna, hogy kórus nagyhatalom vagyunk. Legalább elfoglalja magát. Azt hiszem a két hét téli szünet eléggé megviselte. Ő volt az egyetlen a három gyerek közül, aki mosolyogva mondta az utolsó napon, hogy holnap iskola. És akkor is őszintének tűnt a mosolya.