Hoztam a szokásos formám, megint sikerült túlzásba esnem. Szép dolog a lelkesedés, nem is olyan nagy baj, amíg az ember, bár nem akarattal, de másokat szivat. A gond ott kezdődik, mikor neked kell megenni amit főztél. :D Mivel minden kiscsoportos foglalkozásnál gondot jelentett, hogy amit csinálnak, azt miben viszik haza, hát gondoltam okos leszek és most előre felkészülök. Jól kitaláltam, hogy csinálok papírmasé tojásokat, amibe aztán bele lehet pakolni, és viszonylag könnyen el lehet benne vinni a cuccost. Oké, a terv megvan már csak meg kell valósítani. Na akkor a gyerekek száma: 1-2 ezek a sajátok, 3 ő aki saját, de most már nem sokára hazamegy, 4-5-6 akiket egy kézműves foglalkozásra kölcsön kapok. Persze az sem biztos, hogy a hármas kis csoport teljes létszámban fog felsorakozni, tekintettel arra, hogy mostanában már nem járnak össze annyira, de ha mégis mindenki megjelenik, akkor azért az elég gáz, hogy bocs gyerekek, de csak 3 tartó van hatotokra, szóval a fele csak nézze. Tehát a követelmény hat darab tojás, ami azzal kezdődik, hogy vegyük elő a kivajazott tepsit. Vagy mi? Vegyünk elő 6 lufit, próbáljuk meg nagyjából egyformára fújni őket, és kössük el a szájukat. Na itt már meg is bukott a mutatvány. A kössük el a szájukat még csak ment, de lett ott a gyöngytyúk tojásától elkezdve strucctojásig minden. Seráfütty! Van itt kis gyerek, nagy gyerek minden. Persze a két fiam mindjárt közölte, hogy a két legnagyobb az övék. Nem is tudom mire számítottam. Tehát a lufi megvan, a tapétaragasztó megvan, kell az újság a papírmaséhoz. MONDOM ÚJSÁG! Az a hagyományos fajta, amit már senki sem használ, csak ezeket a műanyag bevonatos papírokat, ami meg nem ragad rendesen össze. Na megizzadtam mire össze tudtam szedni a megfelelő mennyiséget. Mondtam a srácoknak. hogy akkor most megfürdünk a ragasztóban, ki akar segíteni. És még mindig nem tanultam meg a gyerekeknél alkalmazandó fordított pszichológiát. Ha azt mondom nekik, hogy a közelembe ne jöjjenek, mind a kettő ott ugrált volna, így, hogy most lehetett kb. 10 perc után hagytak ott. Na mindegy, nagy lány vagyok megoldom én ezt egyedül is. Kettőnél úgy éreztem, hogy most kellene abbahagyni, négynél, hogy itt gáz lesz, a hatodiknál meg hogy most fogom az egészet és kiba....om a kukába. És még csak két réteget csináltam meg az 5-ből. Akkor sem  adom fel! Én találtam ki nem kényszerített senki, hát akkor is megcsinálom. Csak ugye a darabszámmal szálltam el egy csöppet. És most, jön az, hogy anyát ugye nem feltétlenül az eszéért szeretjük. Gondoltam, hogy gyorsabban száradjon, rárakom a radiátorra. Egy óra után kezdtem furcsállni, hogy szétszakad az egész, de 4 óra meló után nem igazán kapcsoltam, csak reggel mikor kettő már majdnem teljesen szétszakadt. Álltam a nagyszoba közepén a kezemben az egyik lufival, és úgy röhögtem, hogy azt hittem abba sem tudom hagyni. Jön ki Zoltán nézi a kezemben a ronggyá szakadt gömböt.

- Anya. Hogy végezted te el a középiskolát?

Az hagyján, de még a főiskolát is sikerült valahogy.

- Nehezen. Erősen rugdostak. Főleg fizikából.

És még mindig röhögök. Idióta! Azóta sem tudom igazából, hogy első látásra miért nem esett le, hogy a meleg meg rugalmas anyag közé zárt levegő vicces dolgokat bírnak művelni egymással. Mindegy 10 perces heveny röhögés után vettem egy mély lélegzetet, és kezdődött az újabb két réteg agynyomorgató felvitele. Persze ilyenkor az egyébként már megszáradt első két réteg újra szétázik, tehát fél órán belül megint nyakig ragasztós lettem, de meglett. Az időt már nem mertem nézni. Már csak egy réteg a száradás után. Igen ám, de ez így most színes azt meg nem annyira jó festeni. Hát, majd  az utolsó réteg majd fehér tapéta lesz. Holnap. Már teljesen kivagyok. Másnap újra. Ne add fel már csak egy réteg kell. Igaz, még mindig hat tojás. Na, most akkor valahogy meg kellene skalpolni őket, hogy bele is lehessen pakolni. Először vágjuk le a lufi csonkjait. Ez legalább vicces volt. Ahogy volt hol kijönnie a levegőnek, a lufi gyakorlatilag letépte magát az újságpapírról. Kicsit aggódtam, hogy összeroppantja az egészet, és akkor tényleg kidobom a francba az egészet, de kibírta. Jó, a tojások elvágva, lufi kivéve belőlük, jöhet az utolsó réteg aztán jöhetnek a gyerekek szombaton hogy kifessék.

Én meg soha többet rá sem nézek se lufira, se újságra, se ragasztóra, se semmire. Igen ám, de szívásnak még nincs vége, mert ahogy a második nekifutásnál, most is ahogy a ragasztót kentem az egész olyan lett mint ami elolvad, és most már nem volt benn a lufi, hogy megtartsa a formáját. Szóval két okból is gyorsan kellett dolgozni. Egyrészt mert már sírhatnékom volt annyira untam, másrészt, ha sokat pöcsölök teljesen eldeformálódik. Na akkor hajrá. Mikor végeztem pár óra múlva leforgattam egymás mellé szépen vágással lefelé, majd rohantam a fényképezőgépért, hogy bebizonyítsam, hogy  alien tojások igen is vannak.

ÉS ANYA SEMMIBÖL SEM TANUL!!! Csak ha 2x 3x beveri a fejét ugyanabba  a falba. Mert, ha már nem gondolkozik, legalább türelmetlen, hát megint rárakja tojásokat a radiátorra, ugyanazon céllal. Mondván, hogy gyorsabban szárad. Mert ugye a lufik már nincsenek benne. Ha valakinek a rejtett utalásaim még nem lettek volna elég egyértelműek, szeretném leszögezni, hogy a papírmasénál, ha valaki olyan türelmetlen, mint én az csak a saját dolgát nehezíti meg. Az igaz, hogy 1,5 órán belül csont szárazra száradtak, viszont úgy eldeformálódott az összes, hogy ha a tapétaragasztó nem válna a víz hatására megint képlékennyé, gyakorlatilag nagyjából 10-12 órás munkámat hajíthattam volna egy jó nagy sóhajjal a szemétbe. Itt tartunk most. Péntek délután van, még nem tudom teljes biztonsággal, hogy a levágott skalpokat, hogy fogom visszaherkelni, hogy meglegyen a tetejük, és nyitható legyen, nem sütöttem, nem főztem, nem takarítottam semmit, és az sem biztos, hogy kelleni fog az összes, mert lehet, hogy csak a három saját gyerekem lesz ott szombaton a festésnél. Szép kilátások mi? Már számolom, hogy kinek fogom elajándékozni a maradékokat, ha marad. Remélem nem. És még az idő is velem szórakozik, mert vasárnap tojást keresni a hóban azért nem olyan jó móka. Igaz, legalább nem lesz nehéz a fehér hóban a piros tojást észrevenni. Na jó talán hó már nem lesz, de a mocsaras vidék sem annyira szívet melengető.

Hány éves vagy királylány? Hát volt hó. Bőven. De erről majd később.

Szombaton ebéd után mondtam a gyerekeknek, hogy akkor most senki ne kezdjen bele semmi halaszthatatlanba, mert nekiállunk a húsvétnak. Kalácsot sütünk, tojást festünk ilyesmi. Először is  a kalács. Ez nem egy egyszerű művelet, mert Botond fiam nagyon szeret(ne)  a konyhában segíteni, csak nem nagyon hagyom, mert nem nagyon szoktak sikerülni a dolgok a közreműködésével. Inkább csak játszik, mint csinálja, amit kellene. Most azonban különleges nap van, hát mind a három gyereknek adtam valami munkát. Igaz, hogy a fiúknak így is sikerült összeveszni, mert természetesen mind a ketten mindig ugyanazt akarták csinálni, így aztán kénytelen voltam három felé szedni a tésztát.

Klear a sima tésztát gyúrta, a fiúk meg a kakaósat. Nem tudom ki hogy szokta az élesztőt keleszteni a kelt tésztához, de nekem az egyik kolléganőm mostanában mondta, hogy ő úgy csinálja, hogy összerakja a hozzávalókat a tálba, a lisztbe csinál egy kis mélyedést, rak bele egy kevés cukrot, belerakja az élesztőt, ráönti a langyos tejet, és lefedi egy kis liszttel. Lehet, hogy nincs különbség e között a módszer között és a külön futtatom között, de ezt a gyerekek mindenképpen jobban élvezték.

- Anya mikor lesz jó az élesztő?

- Majd ha kitör a vulkán.

Na, innentől tátott szájjal bámulta mind a három gyerek a lisztet.

- Anya. Az enyém már megrepedt. A Botié még nem csinál semmit.

:D Aztán a Botié is szétnyomta a lisztet, úgyhogy lehetett gyúrni a tésztát. Elég sokáig tartott, mert inkább csak veszekedtek, mint dolgoztak, de azért lassacskán végeztek, és legnagyobb meglepetésemre meg is kelt. Talán túlságosan is, mert aztán meg egy kicsit elfeledkeztem róla.

Tészta kész, jöhetnek a tojások. Erre azért nem fektettem olyan nagy hangsúlyt, mert mind a hárman túl voltak már egy rahedli tojás megfestésén, az óvodákban. A fiúk a sajátjukban, Klear meg a leszervezettben. Inkább a nagy tojástartókra koncentráltunk.  Ezzel kapcsolatban azért egy pár dologra a jövőre nézve rá kellett döbbennem. Először is, a fűrészporos tapétától ugyan egyszínű fehér lett, de a rücskös felületet elég nehéz volt festeni, úgyhogy ez a megoldás felejtős. Másodszor, hogy hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani, és azt, amit én nagy kínkeservvel oldottam meg, úgy, hogy tulajdonképpen nem is volt jó, azt Klear három mozdulattal csinálta meg és az ő megoldása sokkal jobb volt.  Vagyishogy, hogy rakjuk vissza a megskalpolt tojásokra a tetejét. Egyszerűen fogott egy ollót kilyukasztotta az alját és a tetejét is összefűzte, csomóra kötötte és jó volt. Ott ahol nem akarta fixre ott nem csomót, hanem masnit kötött. Erre mondják, hogy mindig a legegyszerűbb megoldások a legjobbak. Szóval mindenki maga elé fogott egy tojást elkezdte festeni. A srácok nagyjából, ahogy vártam a harmadik ecsetvonás után unták meg, de Klear olyan festmény készített rá, hogy csak na. Ez itt az ég ez a föld, éjszaka, nappal. Tök jó lett. 

Ezen Boti úgy belelkesedett, hogy úgy döntött lemásolja amit Klear csinált. Persze azért messze nem olyan lett, de egészen felismerhető lett amit csinált. Ezután jött a tojásfestés. Próbáltuk a hagyományos festékes megoldást, de az már mindenkinek a fülén jött ki. Olvastam a neten, hogy a kis gyerekekkel úgy a legkönnyebb tojást festeni, hogy az ember összeszedi a semmire sem jó, vagy erre a célra beszerzett zsírkrétát megolvasztja kicsit a gyertya  lángja felett és tök jól rá lehet kenni az olvadt krétát a tojásra. Tényleg az a megoldás jött be leginkább mindenkinek, úgyhogy ezzel szórakoztunk a legtöbbet. Mikor ezt is megunták jöhetett vissza tészta.

Itt jön a történetbe Höri. Boti fiam már legalább egy éve sírdogál, hogy neki kell egy kutya. Nem lelkesedtem az ötletért, mert három hét után úgyis ránk maradna szegény állat, én meg nem vagyok oda azokért, aminek két lábnál több van, szőrösök és a nyálukat csorgatják, úgyhogy mindig mondtam neki, hogy majd ha iskolás leszel. Valamelyik nap hazajött, hogy neki nem is kutya kell,  hanem hörcsög, mert Bánknak is az van. Tökéletes. Egy hörcsög alig él tovább egy évnél.  Megvettük  Hörit, berendeztük a lakhelyét,  elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy a hörcsög éjszakai állat, nem nagyon fogják napközben látni, aztán vártuk, hogy mégis. Csakhogy a hörcsög éjszakai állat, nem nagyon lehet napközben látni, ez meg akármennyire is tudták, eléggé elkeserítette a srácokat. Úgy döntött a család, hogy amíg én összeszedem az asztalra, ami a sütéshez kell, addig, az apjuk kiszedi nekik Hörit, hogy kicsit játszhassanak vele. Eddig nem is volt semmi gond. A probléma a visszaköltözéssel volt. Ugyanis mikor vissza akarták rakni a helyére Höri kiugrott a kezükből, és menekülőre fogta a dolgot. A három gyerek egyszerre ugrott fejest utána, amivel szerencsétlen állatot még inkább menekülésre késztették, hiába mondta nekik Zoltán, hogy ne üldözzék, akkor majd megáll. Végül Klear nagy nehezen megfogta, felállt vele és ahogy fordult Höri az ő kezéből is kiugrott az asztal felett. A két fiú azért visított, hogy megint meglép a hörcsög, én meg azért, mert a kis mocsok keresztülrohant minden sütéshez odakészített konyhai eszközömön. Alapvetően bár a méretük nagyjából egyforma lehet, soha nem jutott eszembe, hogy olyan mint egy egér, és az egerekkel sincs túl nagy bajom, de ahogy láttam a deszkán végigrohanni erős késztetést éreztem arra, hogy agyoncsapjam. Végül Hörinek megpecsételődött a sorsa (nem csaptam agyon), Klear megfogta, sikerült visszatuszkolni a helyére, a három gyereket elzavartam kezet mosni, én meg fogtam a gumikesztyűt, meg mindenféle fertőtlenítő szert, amit találtam a lakásban, és amíg a srácok a kezüket mosták én szorgosan hörcsögmentesítettem. Ezután már a kalács megsütése gyerekjáték volt.

- Anya. Szerintem a nyuszi, az udvarra fog jönni.

- Hát nem tudom fiam, elég rossz idő van, lehet, hogy itt bent fogja eldugni a csokikat.

- Szerintem az udvaron.

Hát jó. Ha szerinted az udvaron, akkor az udvaron. Ki vagyok én, hogy ellent mondjak a nyuszinak.

- Klear holnap 10 óra körül megkeressük, amit a nyuszi hozott. Addigra próbálj meg felkelni.

- Jó.

Bizony ám. Két kisgyerek mellett a nyuszi nem vár senkire. Aki nem kel fel az lemarad.

Vasárnap reggel megjött a nyuszi az udvarra, a fiúk úgy rohantak ki a hóesésbe mintha a legszebb nyári nap lenne, vissza sem lehetett volna fogni őket. Azért idén a szakadó hóesésre való tekintettel kisebb körben rejtette el a nyuszi az ajándékokat. Szegény Klearnek nem sok esélye volt, mert mire kettőt pislantott a srácok rutinosan már majdnem mindent összeszedtek. Azért egy pár dolgot neki is sikerült találni.

Basszus bele sem akarok gondolni, hogy két évvel ezelőtt rövidgatyában meg pólóban szedték a gyerekek a csokit, most meg teljes téli menetfelszerelésben. Igaz, hogy idén korábban volt húsvét, de azért ennyire nem. Így jártunk. És bár az ember azt hinné, hogy ezzel a nehezén már túl van, a valóság nem ez. A neheze csak ezután jön. Rávenni Attila fiamat, hogy amit szedtek azt osszák szét úgy hogy mindenkinek ugyanannyi jusson. Hóóóóóógyisne!!! Mikor ő találta a legtöbbet?!?!?

- Nem adok senkinek semmit!!!

Aztán azért sikerült kizsarolni belőle a szerzeményeit, elosztottam három egyenlő részre, bár igyekeznem kellett, mert láttam, hogy a gyerek robbanni készül. Belerakta mindenki a csokiját a tojásba, majd Attila ahányszor fél méteren belül kerültem hozzá egy félnapig azt kiabálta, hogy nem adok!!! Mint a sárkány, ami ráült az aranyára. Persze tegnap még az oviból is hoztak haza egy csomó csokit, az is bekerült a tojásba, de mindegy mennyire púpozzák meg napközbe, estére épp csak, hogy lötyög valami az alján.