Na, nem mintha olyan nagyon odalennék érte, de akkor sem bírtam magammal. Azt hittem, hogy ki fogok kapni, hogy mi a francnak szervezek keresztül-kasul, és legyek már szíves üljek el végre a seggemen, de nem. Még meg is simogatták a buksimat. Vagy legalábbis megköszönték. Persze kérdés, hogy mennyire volt őszinte, de én akarom hinni, hogy az volt. Ebben maradok önmagammal. Kényelmesebb.

Idén nem volt Karmenéknál szüret, a jó ég tudja, vagy esetleg még Karmenék is, hogy miért, mindenesetre nem verték nagy dobra, csak rákérdezés után annyi volt, hogy, hááááát idén nem megyünk. Neme?!?!?! Miért csak nekik van szőlőjük? Egy borvidéken? Ne mááá! Szóval. Szőlő a mi családunkban is van, szüretelő már nem annyira, egy próbát megér. Vagyis egy kérdést. Először is a családban, mert nehogy az legyen, hogy belelkesítek mindenkit a témában, aztán meg jön a hidegzuhany, hogy “áááááá, már leszüreteltünk mindent”, vagy “ annyian vagyunk, hogy be se férünk a sorokba”. Nem sok esélye volt a dolognak, de jobb az ilyet előre tisztázni. Aztán kiderül, hogy én gondoltam jól a dolgot, mindenki tiszta boldog lett, hogy lesznek még szüretelők, és hamarabb végzünk, mert bár minden évben úgy fejezik be a szüretet, hogy jövőre már nem lesz, mert addig bizisten most már mindenképp eladjuk a szőlőt, de valahogy a következő évben is megy a kínlódás, hogy megint szüretelni kell menni. Nem mintha járnék szüretelni. Két éve voltam utoljára az AFS-esekkel, sajáton meg vagy 15 éve. Most sem vittem túlzásba, inkább csak lébecoltam, de haladjunk sorrendben. A rokoni engedély megvan, akkor most kérdezzük meg a lehetséges résztvevőket. Háááááát…. Szombaton gesztenyefesztiválra akarunk menni. Puff neki! Ott a fal, ahol nem számítottam rá. Akkor ennyi. Idén nem lesz szüret. Délután kérdeztem Fayt, hogy mikor mennek a fesztiválra?

- 1 órakor.

Nocsak! Akkor itten előre betervezett szombat délelőtti semmittevés van? Mikor nekünk meg szüretelők kellenek? Azt nem! Így aztán pénteken csak megírtam, hogy kiscsoportos szabad foglalkozásban, akinek van kedve és ideje az jöhet szüretelni, csak juttassa el a gyerkőcöt a gyülekezési pontra. Mi megyünk, ha rossz lesz az idő, vagy már nagyon unnák, akkor szabadon választott időpontban haza is lehet menni. Sok reményt nem fűztem ahhoz, hogy annyian leszünk, mint csepp a tengerben, igazából azt hittem, hogy vállalkozó sem lesz, de aztán mégis volt résztvevő, Homme, Sofi és Szabina személyében. Ha ehhez még hozzászámolom Fayt és jómagamat, az plusz öt ember, aminek akár már örülni is lehet. Külön öröm volt, hogy Szabina nem is cserediák, hanem magyar, csak az ország másik végéből költöztek ide, és még sosem volt szüretelni. Hát angyalom, akkor tényleg itt volt az ideje! Mindenki megjelent vödörrel, kesztyűvel, metszőollóval, meg sportcipőben, és Sofi szövetkabátban. Hmmmm. Nem feltétlenül ideális viselet, a sportcipő átázik, és koszos lesz, a szövetkabát meg….. De mindenki azt használja, amije van.

És ügyesek voltak, mert nem lettek nyakig mocskosak, mondjuk az is hozzátartozik a dologhoz, hogy nagy szerencsénk volt a napocskával, mert sütött rendületlenül, amíg kellett, és mikor végeztünk akkor húzta maga elé a felhőket, de akkor már nem érdekelt senki. A gyerekek meg igen ügyesen dolgoztak, és még úgy is tűnt, hogy tetszett nekik.

Anyám is lelkes lett, hazarohant a kézi présért, amit az ovisoknak szoktak elvinni a szüretre. Na, nem azért mert játékszer, valamikor ilyet használtak a préseléshez, de most már vannak azért ennél komolyabb gyorsasággal és hatásfokkal működő szerkezetek is, ezt már tényleg csak érdekességnek használják. A lehetőség adott volt, a srácoknak meg nem volt sok választásuk, mondtuk nekik, hogy tessék kipróbálni. Szabinán kívül a többiek nem is álltak ellen.

Munka:

És a megérdemelt jutalom:

Mondjuk, amit sajnálok, hogy teljesen eltűnt a programból, a lábbal préselés lehetősége, mikor a sorok végére kellett egy konténerbe puttonnyal kihordani a szőlőt, aztán mikor vége volt, aki akart mezítláb belemászhatott a konténerbe és taposhatta a szőlőt amíg jól esett neki, de legalább amíg meg nem jelent a traktor a konténerért. Nem tudom, hogy ki emlékszik még erre a mókára. Most már megy a traktor a sorok között, így se puttonyozás nincs, se lábbal taposás. Ez van. Ittunk mustot, ettünk mindenféle kaját, amit anyámék hoztak, aztán szüreteltünk még egy kicsit, és még csak haza sem akartak menni, mondván, hogy ráérnek a későbbi busszal is hazamenni, hiába próbáltuk hazaküldeni őket. Mondjuk, nem azért mert útban voltak, hanem, hogy aztán legyen idejük elkészülni délutánig.

Délután meg elmentek a gesztenyefesztiválra, úgyhogy Fay este közölte, hogy ő most lezuhanyozik és elmegy aludni. Azt hiszem kicsit elfáradt.

Vasárnap bicikli túrázni voltunk a Főtérről az úttörőtáborig, de valami gyalázatos volt a szervezés. “Nem számítottunk arra, hogy ilyen sokan lesznek!”. Értem én, hogy kisváros, de évente kétszer van ezen kívül szervezett biciklitúra, amin a város igazán tekintélyes része részt vesz, miért gondolták, hogy most erre csak 5-en fognak elmenni, mert most csinálják először. Mindenesetre, már majdnem a célnál voltunk, mikor végre haladni is lehetett volna, szóval nem volt nagy élmény, de úgy néztük, hogy mire hazaértünk Fay is rendesen elfáradt. Mondjuk szegénynek szerintem picit nagy volt a bicikli, pedig direkt kölcsönkértem neki egy nőit, mert azok kisebbek és rövidebbek, mint az enyémek, mert nekem férfi bicajaim voltak egész életemben.