Most, hogy így próbálom visszaolvasgatni, hogy tavaly ilyenkor mi történt, arra jöttem rá, hogy adott időben, míg friss az élmény lehet, akár még vicces is lehet egy bugyuta cím a bejegyzéshez, de visszakeresni még így, csak egy év távlatából is elég nehéz, hát mi lesz ebből később. Szóval megpróbálok innentől csak a tényekre támaszkodni. Hátha úgy átláthatóbbak lesznek a dolgok.

Koszorúcska 2013. A vezérmondat a „Nincs egy rongyom, amit felvegyek“, és még csak nem is az én számból, hanem apáéból. Persze amennyire apa szereti az ilyen zenés, táncos, sok emberes rendezvényeket, nem is nagyon akarta, hogy legyen. Meg az is igaz, hogy most, hogy gyakorlatilag már szinte át lehet rajta látni annyira lefogyott, tényleg nehézkes neki alkalmi ruhát találni a szekrényben. Mindegy, választási lehetőség nincs, évente egyszer neki is ki kell bírni egy ilyen bál szerű alkalmat, úgyhogy ha más nem, hát jön a farmerjában. Persze azért nem maradt ennyiben a dolog, mert mire jó a varrónő a családban, ha nem arra, hogy ezeket a dolgokat megoldja, csak kellő időben kell neki szólni, és nagyon oda kell figyelni, hogy ne felejtse el, ami az anyám esetében nem egyszerű, már csak azért sem mert az órák száma véges amikor dolgozni tud, lévén, hogy már nem az igazi a látása, Zoltán nadrágja meg fekete. Ezen kívül naná, hogy mást is akkor akar csinálni amikor varrni is tudna. A mást is csak akkor látja. Azért több-kevesebb nyivákolással a nadrág problémája megoldódott, az ingnél nem volt olyan feltűnő, hogy majdnem kétszer beleférne, a nyakkendőt meg olyan szorosra húzza amennyire csak akarja, szóval tulajdonképpen, bár nem rugódozott örömében, de az ő öltözködési problémája megoldódott, már csak én maradtam. Ez a fele sem egyszerű a dolognak, mert bálna jelleget öltöttem fel az utóbbi időben megint, így aztán abba a nadrágba sem nagyon akartam beleférni, ami többnyire lötyögött eddig rajtam. De! Mint tudjuk nincs szűk rés csak kis lendület, úgyhogy levegő kifúj (nagyon), has behúz (nagyon, vagy legalábbis amíg csak tudom), és ebben a formában egy nagy sóhajtással a nadrág úgy döntött, hogy hát jó, akkor legyen. Még jó, hogy egy olyan blúzt vettem, ami ápol és eltakar. Persze mint kiderült, az öltözködés csak elenyésző része volt a problémának, mert apa naná, hogy akkor vonul be a fürdőbe borotválkozni, mikor én is rohanok, hogy tükröt ide, lehetőleg olyat, aminél normális megvilágítás van, mert sosem készülök el. Egy orrhosszal vesztettem. Volt is belőle nagy kiabálás. Részemről. Apa meg nézett rám az így jártál nézésével. Persze azért biztos, ami biztos a morgásomra visszamorgott valamit. Csak, hogy nehogy úgy érezzem, hogy nekem van igazam. 6-ra kellett volna elvileg odamennünk, bár tudtam, hogy teljesen felesleges, mert 6-tól 7-ig semmit nem lehet csinálni, így hat után öt perccel még nagyban készülődünk, mikor megszólal a telefonom. Aki osztályfőnöke az.

- Elindultatok már?

- Még nem.

- Akinak otthon maradt az iskolai nyakkendője, azt hozzátok még el legyetek szívesek.

Ugye? Még jó, hogy nem mentünk el időben.  Magamhoz vettem a nyakkendőt, habzó szájjal keresem a táskámat, amit természetesen nem találok sehol, az idő meg megy, és azért most már nagyon menni kellene. Sebaj, akkor megyek táska nélkül, úgyis ott a kosár, amibe visszük a cuccokat. Na, ez egy nagyon hülye ötlet volt. A kosár kiürült, én meg nem tudtam hova dugni a holmimat. TÁSKA!!! Jegyezd meg, hogy hova tetted! Ezen kívül hála az égnek, hogy fiunk van és nem lányunk. Mennyivel egyszerűbb csak a piát magunkhoz venni, mint napokig sütni, meg szendvicseket csinálni. Most megint megdöbbentem, hogy mindenki annyi kajával vonul be, ami egy kisebb fajta lakodalomhoz is elég lenne, aztán persze a felét, vagy több mint a felét hazaviszi, de csak nem maradhatunk a másik család előtt szégyenben Aptyuk! Így aztán a lányos ház oda is, vissza is rogyásig cipekedik. Ezzel szemben amit mi vittünk minden elfogyott, bár lehet, hogy több is lehetett volna, de nem panaszkodott senki. Egyébként Rékának a szülei jó fejek, egész este beszélgetett velük a Zoltán, én csak azért nem, mert olyan hangos volt a zene, hogy én már nem hallottam, hogy miről beszélnek. Azért néha én is mosolyogtam, had higgyék, hogy tudom miről van szó. A bemutatótánc egész jól sikerült, meglepetésemre Aki ügyesen táncolt, arról nem is beszélve, hogy a tartása messze kitűnt a tömegből. Na, igen. A Japánok, még tudják mit jelent az, hogy húzd ki magad. A bemutató után az első tánc a szülőké, kicsit kétségbe is ejtett, hogy nekem most bécsikeringőznöm kell, hát szégyenszemre félúton menekülőre fogtam a dolgot. Szegénynek biztos nem is  esett jól, de elszoktam én már a tánctól. A következő meglepetés akkor ért, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egész este nem is láttuk a  gyerekeket. Aztán elmentünk megnézni őket, és jót nevettünk, hogy hiába telt el a mi időnkhöz képest húsz év, nem változott az ég világon semmi. A lányok továbbra is a lányokkal táncolnak, a fiúk meg a fiúkkal. Volt egy olyan kósza gondolatom, hogy esetleg még a vége előtt megpróbálom a fiúkat hazakommandírozni, de Aki annyira jól érezte magát, hogy egyértelműen elutasította a javaslatomat, én meg nem erőltettem. Végül is mindegy, hogy hol ülök. Persze azért nem maradt el az ivászat sem, bár mi nem vittünk rövid italt, de ez ugye nem lehet egy ilyen helyen probléma. Vittünk magunkkal szakét, mert azt küldtek otthonról a szülei. Azért a pálinka világában egy olyan ital, aminek olyan az íze, mintha a páleszt jóóóóól nyakon öntötték volna vízzel, nem nagyon rúg labdába. Viszont majd dőltem a nevetéstől mikor lehozta, mer sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy tetra-packban lesz.  Attila meg is kérdezte mikor meglátta a dobozt, hogy  “mi ez anya? Japán tej?”. Hát nem. De aranyos volt. Szóval ittunk szakét, ittunk bort, amit mi vittünk, meg ittunk pálinkát, amit a szomszéd asztal, meg szegény Akit megitatták vodkával is. Ugyan mondták neki, hogy Kalinka, de szegény azt értette, hogy pálinka, hát ivott belőle, majd furcsán nézett ránk mikor megkérdeztük tőle, hogy tudja e, hogy mit ivott. Egész meglepődött mikor megmondtuk neki. Aztán a vége felé mikor már kellőképpen részeg volt mindenki a teremben, hirtelen mindenki tudott angolul, meg japánul, és mindenki Akira akarta zúdítani a tudását, és a tudás természetesen mind azt mondta, hogy igyál még te is. Sokat. Viszont a gyerek észnél volt, és hála az égnek tartotta magát ahhoz, hogy ő biz már nem iszik, pedig a Zoltán is rámozdult, hogy segítsen neki elhessegetni a szomszéd asztal nem kicsit kapatos felnőttjeit. Összességében nagyon jól érezte magát, még azt mondom, hogy mi is, mert kicsit végre emberek között voltunk, bár tényleg szerencsénk volt a kislány szüleivel. A végén még volt nagy fényképezkedés, meg hujjogatás, meg Sajonara, meg minden ami kell, de végül olyan egy óra körül már otthon is voltunk, talán már ágyban is.  

Másnap reggel jött érte Szilvi, mentek Fehérvárra a mikulás bulira. Arról sok mindent nem tudok, csak amit a képekből láttam, viszont volt egy aranyos telefonhívásom. Szombaton délután 5-töl 6-ig Krampuszfuttatás volt Oberpullendorfban. Már tavaly is el akartam menni, de akkor valahogy későn kaptam észbe, idén jó előre felírtam a naptárba, összeszedtem a gyerekeket, meg apát, aki természetesen megint duzzogott, hogy miért kell neki is jönni, és kiirányítottam kicsiny családunkat szájat tátani. Kicsit talán korán is értünk oda, meg talán később is indultak a tervezettnél, a lényeg az, hogy elég sokat kellett várnunk, és mivel a srácoknak nem mondtam el, hogy miért jöttünk, hogy ne legyen nekik adott esetben nagy csalódás, meg hideg is volt, hát elég nehezen bírták. Amíg ácsorogtunk egyszer csak megszólal a telefonom.

- Szia. Akihiro vagyok.

- Szia. Mi történt?

- A sütemény meg tudom enni?

Teljes mértékben az én hülyeségem, de nem értettem, hogy mit akar. Miért ne tudnád megenni? Sütid is van, szád is van, minden megvan, ami ehhez kell.  Először azt hittem, hogy azt kérdezi, hogy nem lesz e baja, ha megeszi, vagy azt, hogy honnan van, vagy nem is tudom, hogy mit. Egy darabig értetlenkedtünk egymással mire rájöttem, hogy azt akarja tudni, hogy valami alkalomra/bulira csomagoltam e neki, vagy csak szimplán azért, hogy megegye, de mire felfogtam, hogy mit akar az nem volt egyszerű. Maximálisan én nem fogtam az egyébként egyszerű kérdést. Néha én sem beszél magyar.

Aztán megjöttek a krampuszok, és én rácsodálkoztam arra, hogy milyen profin megcsinálták a jelmezeket. Igazából azt hittem, hogy valami olyasmi felvonulás lesz, mint nálunk a busójárás, de nem. Szőrmébe öltözött, lófarokkal csapkolódó, profi ördögmaszkokkal rendelkező férfiak, azt hiszem a helyi tűzoltók, rohangálnak a  tömegben, és ijesztgetik, meg csapkodják a gyerekeket meg a felnőtteket. Mind a két gyerek eléggé megijedt, bár mondtuk neki, hogy nem igaziak, de azt hiszem nem nagyon hitték el. Főleg mikor Attilát hátulról becserkészte az egyik, akkor azért azt hittem, hogy elszakad a gyereknél a cérna, de hősiesen tartotta magát. A következő pillanatban meg egy másik megcsapta a lábát, bár a nagy része rajtam csapódott, de azért ő is kapott belőle.

- Aha! Szóval ezek gyerekeket is ütnek anya!

Dőltem a nevetéstől. Aztán végül akkor nyugodtak meg mikor az egyik embernek a rohangálás közben leesett a maszkja, és látták, hogy tényleg emberek. Kár, hogy nem vittem fényképezőgépet magammal. Majd jövőre. Az a baj, hogy szerintem ennek mindig egybe fog esni az ideje a fehérvári mikulás bulival, pedig szerintem érdemes lenne megmutatni a cserediákoknak. Tényleg nagyon jó móka.

Ez ugyan nem ott készült, de ilyen jelmezekről beszélek, bár sötétben nem voltak ilyen ijesztőek.