Ez is, meg az is, meg a semmi is. Történni sem nagyon történik semmi, meg az is igaz, hogy a lelkesedésem is elfogyott. Na, nem a gyerekfogadásé, hanem az irkálásé. Meg a firkálásé. De basszus, már alig csak egy pár hetet vannak itt, aztán megint mennek haza. Megint eltelt egy év.

Mondjuk, akkor kezdem a húsvéttal. Mert az is volt. Ugye. Bár elég furcsa. Na, nem a család részéről, hanem az itteni alakulások részéről. Idén nem készültem rá a tojásfestésre, mondván, hogy minden évben mennek úgyis oviba festeni a gyerekekkel. Na mentek? Na? Na? Na? Nem. Szóval idén a tojásfestés kimaradt. Sőt tulajdonképpen a húsvét is csak amolyan ez is volt jelleggel múlt el nálunk. Talán azért más helyről hallott róla ezt-azt. Még locsolók sem voltak, ami nekünk hála az égnek, de Faynak nem tudom, hogy mennyire hiányzott. Sőt azt sem tudom, hogy mennyire tudja, hogy hiányozhatott volna neki. Ez így már kezd egy kicsit bonyolult lenni. Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy húsvéti szünetben biztos el akarnak utazni a cserediákok, ezért nem hétfőn vitték locsolni őket, hanem előtte csütörtökön!! Na jó, most gonosz leszek, de nagyon, és nincs emögött semmi tudás, csak az én sejtésem, de mivel az az én blogom, hát azt írok amit akarok. Más meg azon sértődik meg, amin akar. Mindenkinek szíve joga. Mindenestre, ha nincs igazam, akkor bocsánat. Szóval van egy kiscsaj, aki lelkesen szervezi a városban a programokat, de alapból valahová az ország másik végébe való, így az ünnepeket valahol az ország másik végében töltik. Nekem van egy olyan halvány sejtésem, hogy inkább ők utaztak el, és nem a cserediákok, és ő nem akart kimaradni a locsolkodásból. Sebaj, akár igaz, akár nem, és csak a rettentő rosszindulatom beszél belőlem, a lényeg az, hogy a srácokat csütörtökön cipelték körbe locsolni. Mert ugye locsolni azt kell. Mondjuk nem én vagyok az egyetlen, aki ezen a csütörtöki témán kiakadt, de ez volt, ezt kellett szerezni. Ha nem tetszik, szervezzem meg jobban. És egyébként is mi ez a hozzáállás mások munkájához, amikor én nem csinálok semmit!!! Tehát. Locsolás. Na, az nálunk nem volt. Mert Fáy meg Szofi abban az időben éppen Szanyban volt Fáy egyik osztálytársánál. Itt szeretném megjegyezni, hogy Szofi a fent említett kislány fogadott tesója, szóval, most, hogy belegondolok, lehet, hogy sántít az elméletem. Vagy nem? Mindenesetre ennyit az AFS-es locsolásról. Nem mintha hiányzott volna. Sőt, igazából örültem is neki. Így aztán idén tök jól megúsztam volna a húsvétot locsolás nélkül, ha a gyerekeim nem lettek volna olyan lelkesek, de hát ez egy anya sorsa. Meg, ha lett volna annyi eszem, hogy a kezemet nyújtom oda a fejem helyett, akkor is megoldódott volna a probléma. De mint tudjuk, anya nem feltétlenül az eszéről híres. Mindegy. Egy évben egyszer ki lehet bírni. Így aztán locsolás úgy ahogy letudva, tojásfestés úgy ahogy letudva. Már csak a kötelező sonka maradt, amit megvettünk, megfőztünk, aztán jóóóóóó sokáig ettünk, mert olyan sós volt, hogy alig fogyott el. Pedig kétféle módon is főztük, elvileg mind a kettő olyan módszer volt, hogy úgy aztán tuti biztos nem marad sós. Vagy mások állítanak valótlant, vagy mi gombáztunk el valamit. Ez már azt hiszem sosem fog kiderülni. Már csak a húsvéti bigyó, meg egyéb keresés maradt a kertben. Persze a srácoknak úgyis ez a fénypontja az egésznek. Azt hiszem karácsonyok az angyal illúzióját dobták el a srácaim, “ Szerintem anyáék veszik ám az ajándékokat”, húsvétkor meg a nyuszit “Szerintem anya most dugja el a csokit a kertben”. Nem mintha sírnék valamelyik után is. Egyrészt már nagyok, másrészt, meg így most már valószínűleg sokkal nyugodtabbak lesznek az ünnepek. Tehát anya kiment a kertbe eldugni a csokit, egyelőre még csak szerintük, aztán kieresztettük a gyerekeket is, hogy valaki szedje is össze. És anyanyuszi megint beleesett ugyanabba a hibába, amibe minden évben, hogy az egy dolog, hogy nem jegyeztem meg, hogy mit, hova raktam, de még azt sem, hogy miből mennyit. Gyanítom egy Kinder tojás áldozatul esett ezen hanyagságomnak. Talán az igazi nyuszi megtalálta. Így aztán a húsvét is elmúlt. Idén is.

Idén elmarad a 10 napos magyarországi körút. Nem lett meg a minimum létszám. Állítólag. Ha azóta nem változott a dolog. Nem vagyok, meglepve. Mármint, hogy nem lettek elegen. Őszintén ez csak a családoknak ad egy kis időt, de értelme az nincs semmi. Egy városban 20 perc, hogy még aznap meg tudjanak nézni hármat, lehetőleg jó messze egymástól. Az egyetlen, amit esetleg sajnálhatnak, hogy így most Fay nem fog bejutni a Parlamentbe. Azt minden évben ez a kirándulás szokta megoldani. Mondjuk még én sem voltam benn, pedig érdekelne. Utána kellene nézni, hogy van e ennek valami módja, hogy a haladók is bejussanak, akkor is, ha nem huszadmagávala jelentkezik, egy komplett csoport tagjaként. Majd egyszer. Talán.

Arra csodálkoztam rá mostanság, hogy valahogy megtört a jég. Fay az első cserediákunk, aki játszik a gyerekekkel, és ez nem a cserediák hibája, hanem az én gyerekeim eddigi érdeklődésüknek a hiányát mutatja. Mostanában Botond fiam minden játékot azzal kezd, hogy Fay, gyere játszunk. Persze lehet, hogy azért mert rájött, hogy Fay úgysem mond rá nemet. Úgyhogy már kirakóztak, fociztak (benn a lakásba, aminek nagyon örültem, bár szerencsére egy angry birds volt a labda) lufit dobáltak, párkeresőztek, meg mindenfélét csináltak, úgy, hogy nem azzal kezdődött a dolog, hogy anya mit csinálunk, úúúúúúúgy unatkozom. Tiszta büszke vagyok mind a hármójukra. Mire hazamegy, tényleg olyanok leszünk, mint egy család.

Családról jut eszembe, hogy megint volt egy családváltás. Szegény Olivert, az amerikai srácot tessékelte ki a befogadó családja. Kérdeztem Fayt, hogy tudja e, hogy miért, de csak annyit mondott, hogy Olivert nem szerette az apukája. Nem tudom, hogy igaz volt e vagy valami más is volt-e a háttérben, nem is az én dolgom, hogy eldöntsem, hogy jó-e, a dolog vagy nem, csak én ezt nem értem. Persze tudom, hogy nem mindenki olyan, amilyenek mi voltunk, de az olasz srácot tavaly 5 héttel a hazautazásuk előtt rakták ki, ezt a srácot meg szintén így a vége felé. Ilyenkor már minek? Azt hinné az ember, hogy ezt már mindenki fogvicsorgatva kibírja. Persze az is lehet, hogy jobb, ha ilyenkor egy másik családnál még van pár hete, amikor mindenki jól érzi magát, mint az, hogy a régi családnál kínlódik mindenki. Így is lehet nézni a dolgot.

 Ismételten íjászverseny. Két lehetőség volt. Vagy visszük magunkkal Fayt vagy nem. Meglepő módon. Persze az ránézésre látszott, hogy nem sok kedve van az egészhez, amit nem is igazán tudok a szemére vetni, mert kutyagolni egy nagy réten úgy, hogy nem csinál semmit, nem egy nagy élmény. Ezért aztán úgy döntött, hogy más programot szervez magának. Nagyon helyesen. Szóval arra jutott, hogy ha már úgyis Halásziba megyünk, az meg ott van Móvár mellett, akkor ő inkább ott maradna egy másik cserediákkal. Mert mégis csak jobb lenne vele lenni, és thaiul beszélgetni, mint velünk a nagy réten. Ugye. Őszintén szólva örültem, hogy így oldotta meg a helyzetet. Unatkozik otthon így is épp eleget.

Abban maradtunk, hogy valami olyan helyen beszéljenek meg találkozót, amit mi is könnyen megtaláltunk, és mivel mi nem vagyunk ismerősek arrafelé, erősen mondtam neki, hogy mondjuk a vár főbejárata éppen ideáli is lesz. Mondjuk fél 9-kor, és akkor mindenki boldog. Ebben maradunk, és ebben maradtak ők is. Mi meg is jelentünk a kívánt időnben a kívánt helyen, csak a fogadóbizottság nem. Aztán eltelt 10 perc, majd 15 és több is, de csak nem jelent meg senki. A fiúk már nagyon nyafogtak, apa meg nagyon ideges volt, hogy nem fogunk odaérni a nevezésre, bár eddig még soha nem késtünk el, bármilyen későn voltunk. Szegény Fay is érezte, hogy ez így most nagyon nem lesz jó, de hiába telefonálgatott nem vette fel a másik kislány a telefont. Mindegy menjünk, ő meg majd vár. Meg még mit nem!! Nem hagyom ott egy idegen városba tök egyedül. Egyszer csak eszembe jutott, hogy, de hiszen nekem megvan a kiscsaj anyának a telefonszáma, gondoltam akkor ennyi erővel akár fel is hívhatnám. Itt jegyezném meg, hogy apa elég mérgesen nézett rám, hogy ez előbb is eszembe juthatott volna, de kinek van ideje gondolkozni, amikor tök ideges attól, hogy körülötte mindenki ideges. Mindegy, a probléma megoldódni látszott, felhívtam a számot, jól megbeszéltünk, hogy valamit nagyon félreértettek, mert az ő lánya még nem került elő a szobájából, ő meg most dolgozik, és nem tud érte jönni, de ha tudjuk vigyük oda hozzá Fayt. Ennyit arról, hogy minden megoldódott. Erre nagy segítőkészen elkezdte magyarázni, hogy merre menjünk. Mintha értettem volna miről beszél. Aztán abba maradtunk, hogy akkor inkább megadja a címet, minket meg a GPS majd jól odavisz. Aha. Meg ahogy azt Pistike elképzelni. Mert abba a nyomorult városban MINDEN egyirányú. Jó ez így nem igaz, mert van egy csomó forgalomtól teljesen elzárt utca is. Minket meg a GPS mindentudása persze, arra akart vinni. És a legszebb az egészben, hogy ha egyszer bent vagy az egércsapdában, onnan aztán már ne is álmodja a kiútról. Ugyanis nem véletlenül egyirányú, meg behajtani tilos, meg erre nem mehetsz tovább. De nem ám! Annak kérem szépen oka van. Mégpedig az, hogy ha egyszer bementél, akkor esélyed sincs megfordulni, mert vagy nem lehet, vagy olyan szűk az utca, hogy nem bírsz. Oda kérem születni kell! Lehetőleg a megfelelő irányba. Mondanom se kelljen, hogy ez a helyzet nem tett túl jót apa egyébként sem túl rózsás hangulatának, úgyhogy egyszer csak megáll az utca közepén, hogy akkor mi most szálljunk ki, és menjünk oda, ahova akarunk, de mindenképpen gyalog, mert itt még meg tud fordulni, úgyhogy itt most megfordul valahol leparkol, és innentől nem érdekli semmi. Én meg nem vitatkoztam, mert egyrészt ez már nem az a lelki állapot volt, ahol még ép ésszel lehetett volna hatni rá, másrészt meg miután messzire hajítottam a GPS-t előbányásztam a hagyományos térképet, és arra jutottam, hogy tulajdonképpen közel vagyunk, úgyhogy jobb a békesség. Végül csak egy nénitől kellet megkérdeznem, hogy akkor most tulajdonképpen melyik utcát is szeressük, és természetesen a kívánt házszám az utca másik végén volt, de végül megtaláltuk, én meg rohantam vissza a kocsihoz, hogy még időben odaérjünk a nevezésre. Mondanom se kell, hogy korán voltunk. Visszafelé meg felhívtam Fayt, hogy most indulunk, tegyék ők is ugyanezt, és az eredeti helyen találkozzunk, mert az biztosan megtaláljuk. A kirándulás így aztán nem volt teljesen izgalommentes, de megoldottunk minden problémát. Mert felnőttek vagyunk. Ugye. Állítólag. Bár a felnőtt meg a gyerek között nem az ész a különbség, hanem az élettapasztalat. Persze ezt most nem nagyon tudom, hogy, hogy jutott eszembe.