Még egyszer utoljára megpróbálok nekiugrani, és visszaemlékezni arra, hogy mi történt az elmúlt hónapokban, de biztos vagyok benne, hogy nem nagyon fog menni. Ezt van. Kicsit beleuntam, ellustultam, a jó ég tudja, hogy minek hívjam. Mentségemre legyen mondva, hogy nem csak ezt hagytam szinte abba, hanem majdnem minden internetes tevékenységemet. Bár abban sem vagyok biztos, hogy mentegetőznöm kellene. Egyszerűen így alakultak a dolgok. Jövőre pihenés, most már tényleg, aztán, ha lesz még cserediákunk, talán a beszámolókhoz is több kedvem lesz.

Idén ami a legfurcsább volt, hogy Fay nem ment sehova. Elment az AFS-es találkozókra, de nem utazott. Még barátokhoz sem. Mi meg nem nagyon vittük sehova, mert valahogy nem maradt rá idő. Abból, amit látok, szerintem ő nem volt annyira eleresztve anyagilag, mint Klear meg Aki, bár egyiküknél sem kérdeztem rá soha, hogy mennyit pénzt kapnak egy hónapra. Vagy úgy általában. Nem turkálok más zsebében. Annyira nem az enyém.

Persze ez így ebben a formában nem teljesen igaz, hogy nem vittük sehova, mert azért egyszer elmentünk az állatkertbe Pestre. Boti fiam rettentő jó érzékkel úgy időzítette a lázas betegségét, hogy nem tudott elmenni osztálykirándulni. A dolog érdekes módon úgy tűnt, hogy engem jobban megviselt mint őt, úgyhogy sok-sok mindent beígértem neki, hogy megvigasztaljam a látszólag nem is szomorú gyerekemet, és ebből az egyik az állatkert volt. És, ha már állatkertbe megyünk, akkor menjünk a legnagyobba. Szóval, összepakoltunk, beültünk az autóba és irány Pest. Az állatkert számomra igen pozitív csalódás volt. Igaz, hogy én még az őskorban voltam ott utoljára valamikor a tízes éveim elején, aminek nagyon utána sem akarok számolni, hogy hány éve volt, de azt kell, hogy mondjam, hogy, vagy az emlékeim koptak meg, vagy nagyon megváltozott az állatkert. Gyanítom mindkettő. Amit kicsit sajnáltam, hogy azzal, hogy a vidámpark megszűnt és hozzácsapták az állatkerthez, az a része a dolognak gyakorlatilag meghalt. Amolyan kicsi gyerekeknek való játszótér lett egy pár elektromos játékkal, de ott semmit sem lehetett  csinálni. Persze tulajdonképpen nem is azért mentünk. Az egyetlen használható hely egy állatos jeleneteket ábrázoló épület volt, amin egy kis kocsiban vittek végig. Nem igazán tudom leírni, kicsit olyan volt, mint egy hullámvasút, kicsit olyan, mint egy szellemház csak nem ijesztő jelenetekkel, hanem állatfigurákkal. Azért nem kell komolyra gondolni, mindkettőre csak nyomokban emlékeztetett, így aztán kétszer is fel kellett ülnünk rá a srácok miatt, egyszer befelé, egyszer kifelé, bár másodszor már se Faynak, se nekem nem volt  őszinte a mosolyunk. Apa az ilyenre meg alapból nem ül föl. Semmire, ami ráz meg pörög. Mindegy. Túléltük. Az állatkert érdekes része meg tulajdonképpen nem is az állatok voltak, hanem a különböző bemutatótermek. Próbáld ki, tekerd meg, ülj bele, tapogasd meg, nézd meg, ilyesmik. Csak abban el lehetett volna tölteni egy egész napot.

Persze kellőképpen el is fáradtak a gyerekek, és mivel az állatokért tulajdonképpen a család egyik tagja sincs oda, beleértve Fayt is, ahogy elnéztem, igazából a hely fő profiljával foglalkoztunk a legkevesebbet. Persze tudom, hogy nem lehet azt várni az állatoktól, hogy mutogassák magukat az üveg mögött, de sok helyen nem is lehetett látni őket, mert elfeküdtek valami árnyékosabb helyen. Így aztán a nagyvadakat csak sejteni lehetett, hogy hol vannak. Az egyetlen esemény, ami említésre méltó, az is inkább az emberi hülyeségről szól. Van egy rész, ahol be lehet menni a makik közé. Nem sokat lehetett látni, de az egyik épület ablakában ült egy, egy gondozó mellett. Mivel ott volt egyedül valami látnivaló, persze, hogy egy kisebb tömeg gyűlt össze. Igaz, hogy a gondozónak legalább olyan unott képe volt, ha nem jobban, mint az állatoknak, de azt legalább folyamatosan mondogatta, hogy nem lehet hozzányúlni az állathoz. Először azt hittem, hogy csak azért, mert az rendben van, hogy ezek az állatok valamennyire hozzászoktak az emberek jelenlétéhez, de azért mégsem háziállatok, nem nagyon tűrik, ha zaklatják őket, aztán ahogy jobban megnéztem a majmot, rájöttem, hogy valami nem stimmel vele. Egy fej, egy has, négy kéz, négy láb. Ez így valahogy nem jön össze. Kezdjük előröl. A négy kéz négy láb egyértelmű, de miért? Aztán rájöttem, hogy az egy has, az tulajdonképpen egy has, meg egy hát, az egy fej, az stimmel, mert a másik meg a hóna alatt van. Hogy értsük is a történetet, egy anyaállat volt, akibe erősen kapaszkodott egy pár napos kölyke.

Mondtam a srácoknak, hogy még csak  közelébe se menjenek, csak nézegessék, mert ilyen közelről ritkán lehet látni őket. Mire idáig jutottam egy kissrác kiviharzott a tömegből és majdnem megrángatta az anya maki farkát, mire a gondozó elkapta a kezét, hogy ezt talán nem kellene. A gyerek anyja meg ott nevetgélt, hogy a kölyök majdnem megsimogatta a makit. Én meg alig tudtam visszafogni magam, hogy ne szóljak be a nőnek, hogy hogy lehet ennyire felelőtlen. Mert persze, ha a maki nekiesik a kissrácnak, mert úgy gondolja, hogy támadás érte őt meg a kölykét, akkor nem hiszem, hogy bárki is elég gyorsan meg tudta volna állítani, hogy ne tegyen komoly kárt a kisfiúban. És az idióta anyjának nem az lett volna a tanulság, hogy nem vigyázott a gyerekére, hanem, hogy , hogy történhet meg egy ilyen az állatkertben. Szóval, jól felhúztam magam, mondtam is a többieknek, hogy most akkor gyorsan menjünk, mielőtt behúzok valakinek. Után még elvezényeltem a családot a koalákhoz, bár akkor már senkinek sem volt kedve sehova se menni, de mondom én innen nem megyek haza amíg nem látom őket, aztán meg arra jutottam, hogy ennyi erővel akár plüssállatokat is kirakhattak volna a fákra, tekintettel arra, hogy egyik sem mozdult. De ha tényleg igaziak voltak, akkor teljesen úgy néznek ki mint a plüssök. Aztán még megnéztük a krokodilokat, mert azok meg Attilának hiányoztak, és megpróbáltunk lajhárokat nézni, de azok vagy nem ott voltak, ahol a térkép mutatta, vagy nagyon nem találtuk meg a helyet, de már nem volt idegzetünk keresgélni őket.

Mivel erősen beköszöntött a nyár, és ez már így van egy ideje, gondoltam ezen kellemes helyzetet kihasználva kiterelem kicsiny családomat az udvarra levegőzni. A dolog olyan jól sikerült, hogy be sem akarnak jönni. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy mi, mint szülök is igyekezhetnénk több időt eltölteni a gyerekkel, de a tévé és a számítógép sajnos nagy úr, így aztán mikor végül sikerül egy kis időt bepasszírozni egymással az egyébként nagyon is lefoglaló semmittevésbe, az ember rájön, hogy a társas érintkezés tulajdonképpen egy egészen jó dolog. Szóval fogtunk mindenféle labdát, amit csak találtunk a házban és kivonultunk vele, a kertbe, hogy akkor mi itt most sportolni fogunk. Közben összeszedtünk még erősítésnek egy vendég kisfiút, a gyerekeket erősíteni, és gondoltuk milyen mókás lesz ha kosarazással kezdünk. A csapatokat mindjárt sikerült is igazságosan elosztani. A kicsit voltak a nagyok ellen. Igaz, hogy 3 a 2 ellen, de ez így még így is mi voltunk előnyben. Persze azért igyekeztünk a fiúkat is játszatni, és arra kellet rájönnöm, hogy ebben az életkorban a csapatmunka, mint olyan még nem nagyon létezik. Mindenáron egyedül akarták megoldani a problémát, így aztán viszonylag hamar megunták. Arra jutottak,  akkor ők most inkább kidobózni szeretnének, és jelentem úgy elvertek minket, mint a szél. Egyrészt a kidobó nem csoportos játék , még akkor sem, ha a résztvevők csapatokra vannak osztva, másrészt mivel a kislabdadobás nem annyira lányos műfaj, igazából Fay-jal leginkább csak azon nevettünk, hogy mennyire bénák vagyunk. Aztán azért persze valamennyire sikerül összeszedni magunkat, de nem jelentősen. Mindenesetre azt hiszem ezt a részét mindenki jobban élvezte, mint a kosarazást. Aztán a harmadik meccs után egyszer csak kijelentették, hogy focizni akarnak. Az mondjuk egy érdekes elfoglaltság, tekintve, hogy vízszintes felület nálunk nincs. De még csak kicsi sem. Kivéve a mesterségesen kialakított mintegy 3x2m-es teraszt, ami lássuk be kosarazáshoz még mivel nagyon akartuk elég volt, de focipályának eléggé karcsú. Azért kijelöltük a kapukat, mondtuk nekik, hogy mi lányok vagyunk, és egyébként sem tudunk focizni, úgyhogy ők fognak felfelé játszani, mi meg lefelé. Legnagyobb meglepetésemre nem is tiltakoztak. Itt legalább a játék viszonylag kiegyensúlyozott volt, mert az én fiaim nem annyira jeleskednek a fociban, ahogy mi sem Fay-jal, így aztán a harmadik kissrác hiába volt focista családból, az ő ügyességét tudtam kompenzálni nagyságommal. A focinak igazából a legnagyobb baja az volt, hogy már mindenki elég fáradt volt, így aztán rövid időn belül arra jutottak, hogy inkább röplabdázzunk, de gyanítom azt már csak azért, mert, ha már kivittük a labdát, akkor használjuk azt is. Persze röplabdázni egyikünk sem tudott egy kicsit sem. Aztán miután Zsombinak el kellett menni, hogy megnézze a bátyja focimeccsét, mi is úgy döntöttünk, hogy akkor most már elég volt. Ezt az egészet tulajdonképpen csak azért írtam le, mert rácsodálkoztam, és nem is csak ebben az egy helyzetben, hogy a srácok mennyire befogadták Fayt. Lehet, hogy azért mert így a harmadik évben már teljesen természetes volt nekik, hogy van velünk még valaki, vagy belenőttek abba, hogy szocializálódni kell, amin az iskola sokat segített, vagy egyszerűen csak ő volt nekik a legszimpatikusabb, de sokszor volt az is, hogy mikor a három gyerek egyedül maradt otthon, mikor hazaértünk és megkérdeztük őket, hogy mit csináltak elég sűrűn volt az a válasz, hogy bent voltunk Faynál. Mondjuk van egy olyan sanda gyanúm, hogy a telefonjával játszottak leginkább, de néha volt, hogy más elfoglaltságot neveztek meg. Meg legalább együtt voltak. Mostanában meg folyton azt kérdezgetik, hogy mikor megy haza, és mikor mondtam nekik, hogy nem kellene ilyen látványosan várni, hogy elmenjen, mert esetleg nem esik jól neki, teljesen felháborodtak, hogy nem azért kérdezik, hogy menjen már, hanem mert nem szeretnék, hogy menjen.

Vége lett az iskolának is, meg túl vagyunk az AFS-es búcsú bulin is. Fay mindenhonnan táskányi ajándékkal jön haza, Azt nem tudom, hogy fog beleférni a bőröndjébe. Nem tudom, hogy a Thaiok idén is két bőrönddel mehetnek-e haza. Kapott bögrét (többet is), meg könyvet, meg mindenfélét. Ha már ő maga nem nagyon vásárolt be, legalább ajándéknak kapott egy csomó mindent. Az AFS-es bulira meg mindegyikük készült egy-egy kis filmmel, amit lejátszottak főleg egymásnak, de azért a családok is megnézték. Egész jól sikerültek. Utána megvolt a hivatalos búcsúzó is, kaptunk virágot meg ölelést, meg volt, aki sírt is. Mondjuk úgy, hogy még volt két hét a tényleges utazásig ez nekem kicsit túlzásnak tűnt, de nem vagyunk egyformák. Én majd a reptéren fogok sírni. Valószínűleg nagyon. Ez is része az egy éves programnak.

Aztán persze itt van a Volt is, amit idén is kihagyhatatlan a cserediákoknak. Nem is bánom, mert ilyenen is részt kell venni, ha lehet, és nem tudom, hogy otthon van-e egyáltalán ilyenjük, bár gondolom, hogy fesztiválok azért ott is vannak, csak nem vagyok benne biztos, hogy el is engednék őket. Miután már napokkal korábban gyűlnek a hömbölgők Fay minden nap azzal jött haza, hogy milyen sok ember van a városban, én meg csak lelkesen bólogattam. Ilyenkor majdnem annyian jönnek ide, mint amennyien alapból vannak a városban. Valamelyik nap nevetve jött haza, hogy inkább leszállt a buszról egy megállóval korábban, mert annyian voltak, hogy az ajtóra is felkenődtek az emberek, alig lehetett levegőt venni. Mondjuk, ilyen helyzetben azt hiszem én alapból fel sem szálltam volna. Aztán tegnap végül csapatostul kivonultak, elláttuk mindenféle tanáccsal, hogy mit lehet meg mit nem, hogy ne maradjon egyedül, csak azt igya meg, amit előtte nyitottak ki, vagy ő nyitotta ki, hogy, ha valahova letette és otthagyta utána már ne igya, meg és ehhez hasonló. Abban maradtunk, hogy addig marad, amíg akar, de éjfélkor felhív, hogy minden rendben van, és amikor elindulnak haza, akkor is felhív, hogy tudjam. Na, ehhez képest felhívott 11-kor, hogy jól van, de 12-kor kezdődik valami koncert, úgyhogy inkább most telefonál, meg 3-kor is felhívott, hogy most indulnak haza. Be is futott szintidőn belül, egy szavam sem lehet. Igaz arra nem volt lehetőségem, hogy megkérdezzem milyen volt, de mivel kitartott a végéig, gondolom olyan rossz nem lehetett. Reggel mondtam a fiúknak, hogy csak módjával óbégassanak a számítógép előtt, hagyják Fayt aludni, mert későn jött haza, de gyanítom nem nagyon foglalkoztak velem. Mindegy, majd alszik a hétvégén. Elvileg megyünk Aggtelekre, bár sok kedvem nincs hozzá, de apa is meg Fay is teljesen belelkesedett. Az a baj, hogy olyan településeken kell keresztülmenni, ahol nem szívesen teszem, és legutóbb mikor megnéztük olyan beteg lettem, hogy két hétig szinte ki sem bírtam kelni az ágyból. Mondjuk ez nem feltétlenül csak a barlang hibája volt, de az is kétségtelen, hogy nem voltam megfelelően felkészülve az ottani hidegre. Erre most majd figyelni kell.

Akkor az utolsó felvonás. Aggteleki cseppkőbarlang. Persze megint nem úsztuk meg cirkusz nélkül, amit kár lenne tagadni, hogy én kezdtem, ugyanis baromira nem volt kedvem elmenni. Szép a barlang, csak nem éri meg szerintem amennyire messze van. Az egész azzal kezdődött, hogy Zoltánt megszállta a szentlélek, hogy Fayt egész évben nem vittük sehova, és akkor ezt így, az utolsó pillanatban mindenféleképpen pótolni kell. És ha már megvan az elhatározás, akkor legalább menjünk a lehető legmesszebb. Látszólag rajtam kívül mindenki lelkes volt: apáé az ötlet, a  gyerekek bólogatnak, és Fay is lelkes, hát ki vagyok én, hogy útjába álljak a családi boldogságnak, így aztán megadtam magam a sorsnak, és mondtam, hogy akkor menjünk. Mit bánom én. Apa lefoglalta a szállást, kinézte, hogy  útközben meg tudjuk nézni a világ legnagyobb könyvét is, hogy még  nagyobb legyen a boldogság, aztán az utazás előtti nap elkezdődött a cirkusz. Botond fiunk közölte, hogy ő nem jön. Még, ha csak közölte volna, az nem lett volna annyira kellemetlen, de szokása szerint megint elkezdett bömbölni, hogy ő nem jön, mert neki a barlangban fáj a feje. Apa persze jól felhúzta magát, hogy még jó, hogy megkérdezte, hogy mindenki akar-e jönni, és mindenki bólogatott. Sebaj, leballagtam anyámhoz, hogy nem-e lehetne-e, hogy esetleg-e, itthon hagyjuk a gyereket-e. Attila megy? Attila megy. Anyám bólogat, hogy akkor Boti marad. Gondoltam nagy naivan megoldódott a probléma, mire felmentem már Attila sem akart menni. Ennél  szebb már nem is lehetne. Visszamegyek, megint mondom anyámnak, hogy nem-e lehetne-e, hogy Attila is maradna-e. Anyám mondja, hogy jobb is lenne, mert ketten együtt jobban elvannak. Megyünk föl mind a ketten, anyu mondja a srácoknak, hogy akkor vagy mind a ketten maradnak, vagy egyikük se, mire Zoltán elkezd morogni, hogy őt az sem érdekli, ha Boti Aggtelekig sír, de mindenki megy. Még jó, hogy lassan 20 perce szervezkedek, hogy ki mit csinál. Persze Boti mindjárt sír, nekem meg nagyon kezd elegem lenni az egészből, úgyhogy arra jutottunk, hogy akkor majd amíg a többiek  a barlangban vannak, mi majd fent megvárjuk őket, úgyhogy szombat reggel 7-kor, aki bújt, aki nem megyünk. Mindenki lelkesen bólogat. Aztán másnap reggel ¾ 7-kor Fay még sehol. Megyek. Kopogok az ajtaján, hogy akkor talán mennünk kellene, szegény akkor ébred. Lehet, hogy ez a kirándulás mégsem annyira jó ötlet. Mondjuk szerencse, hogy nem az a sokáig tollászkodó típus, 15 perc bőven elég volt neki, hogy elkészüljön. Legalább is azt hitte. Mert lejött, hogy akkor mehetünk, csak éppen semmi nem volt nála. De semmi. Mondom, te így jössz? Nem igazán értette, hogy mi a bajom.

- Fay, ott fogunk aludni.

Jaaaaa, tényleg. Visszaloholt, jön a hátizsákjával. Lassan bootol a szentem.

- Pulcsid van?

- Van.

- Akkor még hozd a kabátod.

Hozza. Autózunk 5,5 órát, a srácok rongyosra nézik a hozott rajzfilmeket, többször is az adott idő alatt, gondolom Fay már jócskán unta. Nagy nehezen elérünk a könyvig, megvettük a jegyet, bementünk, rácsodálkoztunk a dologra, ami akár még jó is lehetett volna, ha a tárlatvezető/tulajdonos bácsi, normális stílusban adta volna elő magát, de nem nagyon bírom ezt a ne nyúlj hozzá, ne állj oda, és tulajdonképpen levegőt is csak minden másodszorra vegyél stílust. Elmesélte, hogy mekkora a könyv, hogy gyártották, miből készült, mekkora bazi nagy gépek kellettek a gyártáshoz, hogy le kellett bontani a fél házat, hogy be tudják rakni a szobába, hogy meg kellet csinálni a könyvet kicsibe is, hogy a Guinness elfogadja csúcsnak, és, hogy az egészet úgy csináltak meg, hogy sok-sok száz év múlva se menjen tönkre, és, hogy azon gondolkozik, hogy nem fogja mutogatni a nagyközönségnek, csak valamiből fedezni kell a költségeket. ?????????????????? Mi a francnak csinál valaki ilyet, ha utána nem akarja mutogatni senkinek?  Után még megnéztünk egy nyomdász kiállítást is, ami megint csak akár érdekes is lehetett volna, valakivel, aki úgy tudja előadni magát, hogy érdekes legyen, de nekem egész idő alatt azon járt az eszem, hogy honnan a fenéből volt arra pénzük, hogy ennyi mindent összegyűjtsenek. Mert nem kicsit voltak drágák azok a cuccok, amik a vitrinben voltak.

Aztán átmentünk a barlanghoz, szedem elő a ruhákat, még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást teszek, arra, hogy meggyőzzem a fiamat, hogy tulajdonképpen akár mi is lemehetnénk, de teljes az ellenállás. Akkor nem megyünk. Mondom Faynak, hogy vegye elő a pulcsiját, erre előszed egy hosszú ujjú pólót. Ez minden? Kiscsillag az igaz, hogy itt 30 fog van, de lent csak 10. Azt hiszem nem nagyon értette a lényeget abból, amit mondtam. Előszedtem a pulcsimat, amit arra az esetre tettem el, hogy hátha, a kezébe nyomtam, és mondtam, hogy ezt vedd fel, mert még ebben is fázni fogsz. Majd útjukra bocsájtottuk őket.

Hogy ne halljunk meg az unalomtól, mi addig elmentünk bejelentkezni a kempingbe, meg mivel Boti éhen akart halni vettünk kaját, meg ismételten meggyőződtünk arról, hogy ott a barlangon kívül az ég világon semmi sincs, aztán visszamentünk a többiekért, akik kockára fagyva jöttek ki a barlangból.

- Fáztatok?

- Igen.

Azt elhiszem. Én nagyon megfáztam, mikor legutóbb ott voltunk.

- De azért szép volt?

- Nagyon.

Akkor talán mégis megérte. Miután 10-15 percet olvadoztak téli pulcsiban a 30 fokos napsütésben, beültünk az autóba, átmentünk a kempingben, ahol elkezdődött az igen látványos unatkozás. Mert ugye semmi sincs. Ehhez képest viszont eléggé tele volt a kemping, gondolom mások jobban felkészülve jöttek. Megvacsoráztunk, sétáltunk egy kicsit, de tényleg csak kicsit, mert isten ments olyan dolgoktól ami fizikai aktivitást igényelne a gyerekeimtől, aztán a szobában unatkoztunk még egy sort, megpróbáltunk aludni, ami nem nagyon ment, olyan meleg volt, és másnap reggel hazajöttünk. A dolog hozta, amit vártam tőle, rohadt sokat autóztunk, két órányi programért. Remélem tényleg tetszett neki.