Ez még akkor íródott amikor idejött. Most találtam. Nem tudom miért tartottam bújtatva.

Idén megint okosabb lettem. Tavaly nagyon meg voltam indulva, hogy el akarok menni a cserediákommal a kalandparkba, gondoltam, idén amíg még jó idő van, most végre elmegyünk. Azt hiszem ez is az a program, amit nem vállalok be többet idegen gyerekkel. Nem volt addig semmi baj, amíg csak a gyerek pályákon mentünk. Az elején mindent elmondtunk, gyakoroltattunk Akival viszonylag lelkesen vágott neki a pályáknak, mi meg mentünk a gyerekekkel, mondván, hogy értelmes is, láttuk is, hogy érti, hogy mit kell csinálni, csinálja is rendesen hadd menjen. Mi meg mentünk a kicsikkel. Mivel Botond az ilyen ügyességi feladatokban nem annyira jeleskedik, általában rám marad a felügyelet, mert Attila, mint a villám és igazából az apja jobban tud vele lépést tartani. Aztán eljött az a pillanat, amikor oda jutottam, hogy most én haza akarok menni. A helyzet a következő. Én megyek Botival, a gyerek kettes pályán éppen pityereg a gyerek, hogy ő itt nem tud átjönni, én meg nem tudok visszamenni, mert a vezető kötél, amivel közlekedni lehet nála van, mikor látom, hogy a kisebbik fial megy fel a felnőtt csúszó pályára az apjával. Arra a pályára, ami vagy 5-6 méter magasan van. Mit csinál ott a gyerek? Jó tudom, hogy ha 3 m-ről esik le az sem túl jó az egészségnek, de azért az már mégis magas és 3 gyerek van ott két felnőttre, ami azért nem annyira jó arány. És hallom, hogy éppen azon egyezkednek, hogy a férjem megy előre, a másik apuka figyeli, hogy jól vannak e bekötve a gyerekek, apa meg elkapja őket a csúszás végén, hogy ne a fába kenődve fejezzék be a szakaszokat. DE! Menjetek fordítva!! Az én gyerekemet a saját apja kösse be ne egy idegen férfi. Mert még csak 5 éves én meg agyon izgulom magam. És éppen míg ezen izgultam, hallom a másik irányból, hogy valaki japánul mondogat valamit, és mind a két keze meg mind a két lába a levegőben kalimpál. A nyelvből kiindulva nem sok esély volt rá, hogy nem a mi fiunk az. Csakhogy ő is 5-6 méter magasan van. Persze azért van a karabiner, hogy ilyen esetekben megtartsa, és meg is tartotta, de abban a pillanatban nem nagyon tudtam, hogy melyik gyerek miatt kapjak szívrohamot. Aztán persze megoldódott minden. Minket utolért egy csaj, aki Botit kikerülve áthozta nekem a kötelet, így már vissza tudtam menni érte, és együtt átküzdöttük magunkat a szakaszon, de onnantól már sírós volt a pálya végéig, másikra már nem is mentünk. Attiláék is gond nélkül végigmentek a pályán, a vége után boldogan jött oda hozzám.

- Láttad anya milyen magasan voltunk? És egyedül mentem! ès végig csak csúsztunk.

Láttam szívem. Rosszul is voltam tőle.
Aki is visszakapaszkodott valahogy a kötélre, befejezte a pályát, majd jött oda hozzám, hogy lecsúszott a pályáról és hála az ég, hogy vannak ezek a karabinerek. Szegény le is ült, és utána már nem ment sehova. Aztán mikor mindenki összeszedte magát elmentünk haza. Tudom, hogy gyakorlatilag azért vannak a biztosítókötelek, mert így ez sem veszélyesebb mint átmenni az úttesten, de azt hiszem ezt többet nem fogom megismételni. Jobb az ilyeneket nem látni.