Gimis korom óta, ami lássuk be nem mostanában volt, vágyom arra, hogy legyen saját, külön bejáratú kosárpalánkom. Azt hiszem, hogy erre mondják, hogy a türelem rózsát terem, mert így 20 évvel később megvalósulni tűnik az álmom, igaz ehhez kell egy olyan férj, aki ezt az álmot valóra tudja váltani, és kell az is, hogy apám nagyon sokadik egyetemi találkozóját, idén itt tartsák nálunk, és anyám úgy döntsön, hogy akkor a kertben kialakításra kerül egy olyan terület, ami emberek etetésére alkalmas, így vízszintessé kell tenni. Most, hogy a két fent említett feltétel megvalósult, kaptam az alkalmon és gondoltam, akkor kössük egybe a kellemest a hasznossal, így előálltam gyerekkorom álmával, és legnagyobb meglepetésemre nem tiltakozott senki. Tehát, akkor a kertben kosárpalánk lesz! Ez úgy nagyjából valamikor tavaly ősz környékén fogalmazódott meg. Azt hihetné az ember, hogy az elhatározást hamar tett is követi, csak nem nálunk. Apánál a jó munkához idő kell elv igencsak működik, apámról nem is beszélve, és én sem könnyítettem meg az életüket azzal a kívánságommal, hogy akkor, ha már köveznek, akár rendesen is csinálhatnák, hogy ha ne adj isten labdát kívánnék pattogtatni, a labda a kiálló kövektől ne óhajtson szerte meg széjjel pattogni. Szóval az ősz ráment a kövezésre, aztán jött a tél, ami mindenkit megnyugtató semmittevésbe vezetett, mondván, hogy ilyen hidegben úgysem lehet csinálni semmit. Nem mintha idén olyan nagyon hideg lett volna, de azért az udvaron betonozni tényleg nem lehetett. Mindenesetre pár hete apa meghozta az oszlopot, ami majd a palánkot fogja tartani, aztán vakargattuk a fejünket, hogy az addig rendben van, hogy ez most már megvan, de valahogy le kellene ásni egy mély lyukat, amibe majd bele lehet betonozni a csövet. Apa nem hiába műszaki ember, bár próbált először szerezni egy kútfúrót, de mivel nem talált, hát gyártott egyet. Persze mikor kész lett vele a fél munkahelye mondta neki, hogy, de hiszen ilyenünk nekünk van otthon. Ugyanazok az emberek, akiktől mikor korábban kérdezte, hogy nem tudnak e valakit, akinek van bőszen csóválták a fejüket, hogy ők bizony nem tudnak senkit. Na, a célszerszám elkészült, a lyukat könnyebben megfúrtuk, mint gondoltuk, hiszen kétséges volt, hogy mit fogunka felszínre hozni. A kolléganőm mesélte, hogy náluk a kertben egy egész kád van valahol elásva. Úgy tűnik ez szüleink korosztályának egy fő jellemzője, hogy ha elássuk, olyan mintha soha nem is lett volna. Apám is az összes építési törmeléket a kertben ásta el, és azon aggódtunk, hogy vajon mihez fogunk kezdeni, ha elkapunk egy ilyen helyet. Mert az rendben van, hogy esetleg pár száz, vagy éppen ezer év múlva, ha még lesznek emberek a földön, akkor a régészek mennyire fognak örülni az egészben elásott kádnak, de a mi helyzetünket egy régészeti feltárás nagyban megnehezíti. Szerencsénk volt, csak néhány gyökérrel kellet megküzdenünk, és már meg is volt kívánt egy méteres lyuk. Apa közölte, hogy ő megtette amit megkövetelt a haza, most már minden csak rajtam múlik, ott az oszlop, itt a festék, akkor akár neki is állhatok festeni. Eltelt két hét, én meg jól nem csináltam semmit, apa arcán meg egyre szélesebb lett a mosoly, hogy na mi van kisanyám, nem csak nekem nem fűlik a  fogam a munkához? Majd közölte velem, hogy tulajdonképpen biztos azért nem csinálok semmit, mert meg akarom várni míg Aki hazamegy. Ugyanis ő meg közben rákapott a kosárlabdára, ha már a foci nem jött össze neki. Egy ideig a bejárati ajtó előtt próbálta csiszolni a tudását, ami elég idegőrlő volt, tekintettel arra, hogy a labdapattogtatástól az embernek szétment a feje, így aztán mikor megjött a jó idő közöltem anyámmal, hogy akkor most villámgyorsan pakolja ki a teraszra a virágait, meg a pavilont, meg a székeket, hogy nyugodt szívvel tudjam Akinak azt mondani, hogy hátra kellene menni gyakorolni a hátsó teraszra. Igaz, hogy ott egy másik szomszédot idegel vele, de legalább mi nem halljuk. Annyira. Végül nem hiszem, hogy azért mert hátraküldtem, de rászokott, hogy kimegy a kreszparkba kosarazni, mert ugyan a terület talán nem a legideálisabb a labdavezetéshez, viszont van kint egy palánk, amire lehet dobálni. Szóval, ő elmegy, nekünk meg nyugtunk van. És mikor apa közölte velem, hogy szerinte mire várok, mélyen a szívemben arra jutottam, hogy lehet, hogy igaza van. Mindenesetre vettem egy mély lélegzetet, kivonultam, hogy akkor én most festek, apa segített elfektetni az oszlopot, majd két pillanattal később nagy sóhajjal kivette a kezemből a festéket, hogy akkor ezt mégis ő fogja csinálni, tekintettel arra, hogy nekem miden festékes lett csak az nem aminek kellett volna. Aztán miután ellestem tőle a megfelelő technikát, már ment nekem is. Végül betuszkoltuk a lefestett oszlopot a lyukba, apa elkezdte bebetonozni az előre kiszámolt és megvásárolt mennyiségű betonnal, majd szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy a megvásárolt beton mennyisége csak háromnegyed részben fedezi a kívánt mennyiséget. Mindegy, az oszlop áll, az, hogy a beton nincs egy szintben a talajjal nem tragédia, mert bőven megtartja így is, és egyébként sincs még rajta a palánk, meg a gyűrű. Mire azok meglesznek a betonozás is befejeződik, így remélhetőleg még azelőtt birtokba lehet majd venni a sportezközt, mielőtt Aki hazamenne. Ez már innentől nem rajtam múlik. :)