Amióta a gyerekek már tudják, hogy nem az angyalka hozza a fát, és nem kell azon görcsölni, hogy hova hajtjuk el őket addig, amíg nem készülünk el mindennel, egészen unalmas lett a készülődés. A fát mondjuk utolsó pillanatban vettük, Zoltán nem is volt igazán elégedett vele, de szerintem teljesen rendben van. Még mindig megvan apa azon jó szokása, hogy a fa alját rogyásig kell rakni ajándékokkal, mert a nélkül nem élet az élet, de lassan kezdi belátni, hogy nem olyan egyszerű az, ha a család minden tagja közli velünk, hogy ő kifizeti, mi meg vegyünk valami ajándékot a gyerekeknek, mert úgyis mi tudjuk, hogy mit szeretnének. Persze. Egy darabig. Viszont szerencsére, vagy ez esetben szerencsétlenségünkre nagy a család, így mire mindenkinek megvettük az ajándékokat, magunknak már nem maradt semmi ötlet, hiába volt a fiúknak jó hosszú listája, hogy mit szeretnének. Persze azért így is maradt háborogni valója Botinak, hogy az egyik játékot nem kapta meg amit szeretett volna, de arról sajnos lemaradtunk, már csak az üres helyet találtuk mindenhol ahol megnéztük. Az élet nehéz. Szóval fa pipa, ajándék pipa, nyugalom pipa. Szinte olyan, mintha nem is karácsony lenne. A fát aztán közösen díszítettük, viszonylag kevés dísz esett áldozatul a fiúk keze munkájának, mondjuk ha igazságos akarok lenni, akkor nem feltétlenül volt az ő hibájuk, mert nem tudom milyen típusú ez a fenyő, de olyan gyengék az ágai, hogy szinte semmit nem tart meg. És legnagyobb meglepetésemre a szaloncukrot is csak én eszem a fáról. Persze igyekszem módjával és suttyomban. Remélem még nem buktam le, de nekem valahogy hozzátartozik a karácsonyi feelinghez, hogy a cukrot leesszük a fáról,  mire leszedjük a karácsonyfát. Mindenkinek megvan, hogy mit hozott magával gyerekkorából.

A szentestét szokás szerint anyámékkal közösen töltöttük, már csak azért is mert el kellett készíteni az éves családi fotót, bár időnként elgondolkozom azon, hogy egyszer a változatosság kedvéért felöltözhetnénk rendesen nem csak az ünnepi melegítőnkbe, hátha úgy több értelme lenne a családi fényképnek, de azt hiszem, hogy ezt a mi családunkban a fiúknál, beleértve Zoltánt is, már nem nagyon fogom tudni elérni.

Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy tulajdonképpen én magam sem töröm kezem lábam azért, hogy csinosan nézzen ki mindenki. Azt hiszem utoljára ezt akkor tudtam elérni, mikor a fiúkat még úgy tudtam öltöztetni, hogy nem tiltakoztak. Nem mostanában volt. És még egy nagy előnye annak, hogy anyuék feljönnek ünnepelni, hogy így a csillagszóró után nem nekem kell futkorásznom, hanem anyunak, mert nekem folyton kimegy a fejemből. Igaz idén a tavalyi esetből tanulva szigorúan leparancsoltunk mindenkit a szőnyegről a csillagszórókkal. Nem játsszuk el kétszer ugyanazt, hátha idén leég a ház.

 Csak hó nincs. Pedig már nagyon kellene.