Igazából ez most nem is ortopédia, hanem röntgen, de a lényeg ugyanaz. És még csak azt sem mondhatom, hogy nem voltak segítőkészek, mert azok voltak, csak éppen senkinek sincs halványlila dunsztja sem, hogy mit kell csinálni. És arra a kérdésre, hogy melyik ország köti a biztosítást a fogadó vagy a küldő, az nem válasz, hogy nemzetközi biztosításuk van kedves AFS. Az már esetleg, hogy az amerikai központ köti mindenkinek a biztosítást Amerikában. ;) Szóval nem csak az itteni kórházban van bizonytalanság.

Tehát orvos után felvirradt a nagy nap, hogy ma mehetünk röntgenre. Anyámnak reggel a lelkére kötöttem, hogy 11-re legyenek ott a kórházban, és, hogy az útlevelet mindenképpen hozzák magukkal. Na, mi lett a dologból? Anyámat egész nap próbáltam elérni, de senki nem vette fel a telefont, úgyhogy 10:40-kor már elég ideges voltam, mikor anyu végre felvette, hogy most mennek, csak még átöltözik, és persze, hogy otthon maradt az útlevél. Az én hibám. Akinak nem mondtam, csak anyámnak. A kórházban viszont hivatalos okmányok nélkül csöppet nehéz ügyeket intézni, de valamennyire azért szerencsénk volt, mert jobb híján az útlevél helyett a tartózkodási engedélyt is elfogadták. Szám van mind a kettőn, utána meg szerintem senki nem fog nézni, hogy mi a fene van oda írva, ha már nem tajszám ami bekerült. De azért az is érdekes, hogy az ember odavisz egy cserediákot a kórházban, és az első megdöbbenés akkor van, mikor arra a kérdésre, hogy van e tajkártyája, nemleges választ adunk. Látszik a pultos nő szemében a kétségbeesés. „Hát akkor én most mit fogok beírni a rendszerbe?“. Azért cserediák a szentem. Csak cserébe van. Aztán hazamegy. Nincs tajkártya, tessék elfogadni. Persze tudom, hogy egyre több itt is az ázsiai, magyar betegbiztosítással, úgyhogy nem feltétlenül ésszerűtlen a kérdés, csak a mi esetünkben nem a magyar út a járandó. Na, ha nincs tajkártya akkor hol született, és mi az állandó japán lakcíme. Tudom én?! Érdekes egyáltalán?! Megyek a gyerekért, és már a zsigereimben érzem, hogy nem lesz ennek jó vége. A kezébe adom a papírt, hogy ezt akkor ki kellene tölteni. Már a nevénél gondolkozik. Közben hunyorog, meg csücsörít vadul.

- Japánul, vagy magyarul írjam?

- Magyarul, hogy el tudják olvasni.

A következő a születési dátum, az ment könnyedén. Aztán a lakhely.

- Aki ide be kell írni az otthoni címedet.

- A magyart?

- A japánt.

Aztán az elmaradhatatlan hunyorgás, meg gondolkozás. Mintha nem tudná a címet. Mondjuk, csendben jegyzem meg, hogy ez a kérdés tavaly Klearnek is állandó problémát okozott. Az ég szerelmére. Ország város, utca. Csak vannak ilyenek arrafelé is.

- Japánul írjam?

Az ég szerelmére! Szakadjunk már el a japántól. Azt itt nem tudja olvasni senki.

- Magyarul.

Azt hiszem, hogy ez komoly csapást jelentett. Elkezdett írni egy kisregényt. Te jó ég! Ki fogja ebből kihalászni a lényeget. Aztán mielőtt beadtuk a papírt aláhúztam a nőnek a lényeget. Lehet, hogy jobban járnánk, ha ezeket a dolgokat megjegyezném, de ha eddig nem tettem remélem már nem fog kelleni. Közben kinyitottak még egy betegfelvevő ablakot, mert rájöttek, hogy a sor lassan már a kapuban áll, mi meg még el fogunk szórakozni egymással egy darabig. Aztán mire ezeket a papírokat kitöltöttük, már egészen egyenesbe került a dolog. Ja, közben volt az a bizonyos hol kötik nekik a biztosítás csavar, de mivel azt hiszem nem sikerült kielégítő választ adnom, hát az ablak túloldalán ülő hölgy azt hiszem nemes egyszerűséggel a saját, és a mi lelki békénk érdekében átsiklott a kérdés felett. Pedig már a fél ország a kérdés megválaszolásán törte a fejét. Szóval a regisztráció sikeres, vissza röntgenhez, ott láttam két iszonyat édes pici babát, akik az ultrahangra vártak. Hogy ez miért érdekes? Semmiért. :D Szóval, Aki bement, megcsinálták a felvételeket, kijött megvártuk az eredmény, majd megnyugodtunk, hogy minden rendben van. Aztán jött az utolsó csapás. Megkaptuk a zárójelentést. Akihuro névre. Azt hittem elsírja agát. Már az újságcikkben sem sikerült rendesen leírni a nevét, és most sem. Anyámnak mondtam, hogy menjenek haza, nekem még le kell mennem a gazdasági osztályra. Mondom ott is a nőknek, hogy mi van, de mindenáron azt kérdezték, hogy akkor most kifizetem a számát ugye? Hát nem! Tessék intézni az AFS-el. Végül előkerítettek egy nőt, aki már csinált ilyeneket, úgyhogy megadóan sóhajtottak, hogy rendben van, akkor majd azon keresztül intézik a szakorvosi vizsgálat, meg a röntgen árát, mert a traumatológiáról küldtek minket, úgyhogy biztos, hogy volt vizsgálat. De nem volt. Persze nekem tök mindegy, hogy mit fizet a biztosító, de akkor sem volt. Akkor miért a traumán vettek fel minket? Na, ez egy nagyon jó kérdés, csak éppen fogalmam sincs. Azért nagy nehezen elmagyaráztam a nőknek, hogy magán ortopéd rendelésről jöttünk, úgyhogy most orvos nem látott bennünket, és a végére úgy tűnt, hogy hittek nekem. Persze ettől még a jó ég tudja, hogy mi lesz a számlán, de, hogy őszinte legyek nem is érdekel. 25-én megyünk vissza a dokihoz, de azért most már nyugodtabb vagyok, hogy nem valami maradandó sérüléssel megy innen haza. Holnap már mehet is iskolába.