Igazából, még szomorkodni sem lett volna időm, ha szükségét éreztem volna.

De kezdjük az elejéről. Vagy kicsit korábban. Elmentünk Marináékhoz az évzáró búcsúpartira. Érdekes volt. Valahogy teljesen más a hangulata egy kerti bulinak, mint amikor az ember fogja magát, kimegy a semmi közepébe az erdőbe, és ott búcsúzkodik. Nem tudom melyik a jobb. Mindkettőnek megvan a maga bája, bár az biztos, hogy a város közepén legalább nem esznek meg a szúnyogok. Viszont meglepődtem, hogy idén gyakorlatilag csak a cserediákok jöttek el, a befogadó családok nem. Ha jól néztem, akkor mi voltunk ott meg még egy család. Nem sok. Viszont pár dolgot azért megtudtam, és arra jutottam, hogy az amilyen az elmúlt év volt, nem teljesen a mi hibánk. Vagyis ez így nem pontos. Inkább, hogy bizonyos helyzetekkel nem csak mi nem tudtunk mit kezdeni. Beszélgetés közben az derült ki, hogy tulajdonképpen nem csak mi nem tudtuk befogadni, hanem a többi cserediák sem. Nem értették, mit mond, nem tudtak vele ugyanúgy viselkedni, mint a többiekkel, így aztán tulajdonképpen nem is nagyon hívták magukkal sehova. Persze ennek azért megvolt a jó oldala is, mert így legalább nem az AFS-esekkel barátkozott, hanem magyar barátai lettek. Belőlük viszont szerintem elég szép számmal. Nem biztos, hogy így az év végén azt mondom, hogy rosszul járt. Mi aztán viszonylag hamar hazajöttünk, ő meg még maradt a többiekkel bulizni, meg meccset nézni, meg ilyenek. Elég későn jött haza. Kihasználta az utolsó napokat. Elég rendesen. Én azon izgultam, hogy majd ha vége lesz a sulinak, halálra fogja magát izgulni itthon. Ehhez képest viszont szinte nem is volt itthon. Indulás előtti pánik szerűen, olyan volt, mintha mindent az utolsó két hétben akart volna bepótolni. Állandóan utazott valahova. Jól tette. Előbb kellett volna elkezdeni. Persze azt hiszem, hogy év közben azért nem ment sehova, mert nagyon az iskolára koncentrált, és abba nem fért bele, hogy utazzon, mert akkor mi lesz a tanulással. Legalább is én így képzelem.

Ja, egyébként erre a  búcsú összejövetelre eljött a két évvel ezelőtt itt cserediákoskodott kínai srác is. Visszajött, mert itt jó. Meg lehet, hogy a Voltra is el akart menni, bár nem tudom, hogy mennyi ideig maradt. Nem is ez a lényeg, hanem hogy azt hittem leesek a székről. Igazából egész évben azon csodálkoztam, hogy nem volt olyan étkezés, mikor Akit ne ért volna valami baleset. Kiöntött valamit, félrenyelt valamit, leevett valami, ilyenek. És én azt hittem, hogy ez egyéni probléma, de rá kellett jönnöm, hogy nem biztos. Ez a kínai srác ugyanilyen volt. Nem sokáig figyeltem, de az alatt a rövid idő alatt, kiöntött valamit, leejtett valami, és gyakorlatilag mindent produkált, amit Aki. :) Te szent ég! Arrafelé mindenki......?

Szóval szegény Aki, bármennyire is utálta a gondolatot, de mégis muszáj volt neki belenyugodni abba, hogy ennek bizony itt a vége fuss el véle, tehát elkezdett pakolni. Majdnem egy héttel korábban, mondjuk azt, hogy mit csinált azt el nem tudom képzelni, mert először 4 csomagot pakolt össze, amit fel kellett adni a postán, aztán hármat. És közben tisztára pánikban volt, hogy mit hagyjon itt, meg mit ne. Egyébként érdekes volt a dolog, mert gyakorlatilag egy váltás ruhával jött ide Magyarországra. Úgy is mondhatnám, hogy semmije sem volt. Ennek örömére egész évben két kézzel szórta a pénzt, így aztán annyi cucca lett, hogy az ajándékaival együtt még három bőröndbe sem fért volna bele, nemhogy egybe. Szóval maradt a dobozolás, meg a posta. Itt szeretném megjegyezni, hogy az első adagot az osztrákoknál adtuk fel, de sok hűhó volt semmiért, mert ugyan olcsóbb volt, de nem sokkal, viszont sokkal macerásabb. Kezdve azzal, hogy az osztrák postához osztrák feladási cím kell. Szóval sok vele a macera. A második adaggal már ki sem mentünk. Viszont komolyabb vagyonba került neki, hogy mindent feladjon. Mert mindent feladott. Egyszerűen nem akart itt hagyni semmit. A legapróbb gincet-göncöt is becsomagolta, de a legaranyosabb az volt, hogy lement a Tescoba vett egy csomó paprikás ízesítésű chipset, és azt küldte haza az egyik dobozban.

- Aki, nálatok nincs chips?

- De van csak nem paprikás.

Jobban belegondolva, igazából amit Klear küldött annak is valami tengeri herkentyűs ízesítése volt. De akkor is. Chipset küldeni?!!?!?! Egy ideig gondolkozott a Túrórudin is, de arra jutott, hogy az biztos tönkremenne a dobozokban. Hát ott tönkre, de azért egy csomagot beraktunk a bőröndbe. Ott talán van esélye. Ha meg nem, kidobni soha nem késő. Szóval, a függelék megy a postán, a három szekrénnyi ruha egy részén szintén postán, a többi meg a bőröndben. Így végül csak sikerült beleférnie a maximális súlyba. Előző estére úgy tűnt, hogy el is készült mindennel. Legalább is én kis naiv azt hittem. De nem, 5-én valami iszonyat korán már megkezdődött a futkosás. Fel, le, fel le. Csak a szokásos. Csak azt nem értettem, hogy mi a  fenét csinált alvás helyett, mikor már minden táskája lezárva ott sorakozott a nagyszobában. Főleg úgy, hogy előző este még a Voltra is kiment, s valamikor 3 körül jött haza. Mellesleg nem nagyon tetszett neki. Sok volt az ember, hangos volt, és sokat lökdösték. Na, ja. Én sem vágynék ilyenre, de azért az ő korosztályából szeretni szokták a gyerekek az ilyet. Neki nem jött be.

Szóval 10-kor elindultunk Pestre, hogy időbe odaérjünk. Úgy tűnik nálunk nincs hazautazás izgalom nélkül. Tavaly az útlevél nem volt meg, azért kellett visszajönni, idén meg valamiért nem értünk oda, pedig Győr előtt az útépítés miatt sem kerültünk dugóba. Egyszerűen nem tudom, hogy hol ment el az időnk. Egyszer szerintem Pesten is többet kóvályogtunk mint kellett volna, aztán nem kanyarodtunk el a reptér felé a kívánt úton, úgyhogy rámentünk az M akárhányasra. Na, ott egyébként nem kicsit lettem ideges, mert az autópályán megfordulni elég macerás, azt meg nem tudtuk, hogy hol van a legközelebbi lehajtó, és akkorra azért már erősen ott kellett volna lennünk. Aztán szerencsére nem messze meg tudtunk fordulni, másodszorra a felhajtót is megtaláltuk, aztán már csak a többieket nem. Pedig mind a két terminált megjártuk, mind a két szinten. Egyszer láttam egy kétségbeesett AFS-es önkéntest elrohanni mellettünk, de mire kapcsolhattam volna, hogy valószínűleg minket keres, addigra eltűnt. Szóval maradt az, hogy nekünk kellett keresgélni, és mire megtaláltuk őket már mindenki elég ideges volt. Többek között én is. Mert értem én, hogy vízfej van, de azért azt hiszem, hogy valamennyire ezt is az ésszerűség határain belül kellene maradni. Az rendben van, hogy megadnak egy telefonszámot, amit hívj fel, ha nem találod, hogy hova kell menni, de én úgy gondolnám, hogy ennek akkor van értelme, ha az egy olyan telefonszám, ami ott van a reptéren valamelyik önkéntes kezében. Ezen kívül az sem egy utolsó szempont, ha felveszik. De a telefon a pesti központban van, és nem vették fel, így mire visszahívott valaki addigra már megtaláltuk a többieket, és vagy hárman hívtak a központon kívül. Egy hét alatt nem hívnak annyian, mint abban a 15 percben. Végül elrohantak feladni vele a csomagokat, és mire visszajöttek, már terelték is őket befelé. És igazából ez az, amit nem értek. Én még soha nem utaztam repülővel, nem voltam még Ázsiában, de miért kell egy órával korábban elkezdeni beszállni a gépbe. Egy hónapja a legjobb barátnőm Kínába ment, tök nyugisan egy fél órával a felszállás előtt szállt be a gépbe, és senki nem volt ideges, vagy kétségbeesett. Pedig az is elég messze van. Sebaj, végül sikeresen elérte a gépet, bár nem volt túl nyugodt az esemény. Így többre nem volt esélyünk, mint egy ölelésre, meg arra, hogy, ha úgy alakul gyere vissza nyugodtan, aztán már mentek is, Nagyjából, ha fél órát voltunk a reptéren.

Hazafelé épp mondtam Zoltánnak, hogy még sírni sem volt időm, bár az tény, hogy nem viselt meg annyira, mint a tavalyi. Kifelé menet, meg azon kaptam magam, hogy bár nem vagyok magam alatt, de valahogy hiányérzetem van, akármilyen is volt ez az év. Gondolom egy pár napig ez még így marad. Aztán kezdődik az egész előröl. Mert hülyék vagyunk, és nem bírunk magunkkal. Jó. Én nem bírok magammal, apa meg bólogat tehát tulajdonképpen teljesen jogos a többes szám. Lehet, hogy ez már nem is fog változni soha. Volt egy thai kislány, akinek visszamondta a befogadó családja a következő évet, mi meg voltunk olyan hülyék, hogy mondtuk, hogy ha nem találnak neki családot, akkor nálunk elhömbölöghet, amíg nem találnak neki fix családot. Eddig még nem is lett volna baj, de elkértük az anyagát, majd arra jutottunk, hogy ez alapján, olyan, hogy akár mi is választhattuk volna, és tulajdonképpen akkor egyelőre ne is keressenek neki másik családot, majd egy hónap múlva újratárgyaljuk a feltételetek. Ugyan még egy ilyen évet, mint az idei nem csinálunk végig, ha nem jön be, remélem lesz elég erőm elküldeni, de úgy néz ki ennyit a pihenőévről. Valahol ez azt hiszem már kóros. Nem teljesen vagyunk komplettek. Ez is lehet, hogy egy függőség?

Sokat tanultunk az idei évből, arról, hogy mennyit bírunk, és arról, hogy a tűréshatár felett is ki lehet bírni még dolgokat, csak nem biztos, hogy érdemes. Sokat sírtunk és sokat nevettünk, bár ez utóbbiból volt a kevesebb, gyakorlatilag csak az utolsó 1 - 1,5 hónapban, de hazudnék, ha az mondanám, hogy a vége is olyan volt mint az eleje. Voltak bizonyos dolgok, szokások, amik nem változtak, de Aki rengeteget változott. Tényleg nagyon sokat. Ha az elején is olyan lett volna  a kapcsolatunk, mint a végén, ha nem is egy nagyon jó, de mindenképpen egy jó évet zárhattunk volna. Sajnos a mi részünkről ugyanezt a változást már nem mondhatom el. Talán a napi rutin, és az, hogy mennyi idősek vagyunk, már nem engedi meg ennyire a változást. Vagy egyszerűen kényelmesebb a jó/rossz szokásainkhoz ragaszkodni. Meg egyébként is. Ha Rómába mész ..... Mindegy. Túl vagyunk rajta. Év közben bőven volt olyan érzésem, hogy soha többet, de mint az leírtam nem megy az olyan könnyen. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Most pár hét szünet.

Sok sikert és kitartás a jövődhöz Aki.

I'll be back. (Ezt nem tudom miért kellett, de akkor sem törlöm ki. ;)