Érdekes, hogy a gyerekek, hogy gondolják megoldani a problémát. Nem tudom, hogy én 17 évesen ugyanilyen voltam e, most azt mondanám, hogy nem, de gyanítom ugyanazon életkorban mindenki nagyjából ugyanúgy viselkedik, szóval valószínűleg én sem nagyon különböztem, bármennyire is szeretném azt hinni, hogy igen.

A történés a következő. 19-én volt a Botinak az iskolában a farsang, és mivel korán kellett menni, nem akartam elkérezkedni a munkából, inkább szabira mentem. Reggel azért persze a gyerekeket el kellett indítanom az oviba, meg a suliba, úgyhogy hosszú alvás nem volt, de gondoltam legalább lesz egy nyugodt délelőttöm. Meg ahogy azt Pistike elképzeli. Szívás volt az a nap mindenkinek, de leginkább Akinak. Előtte nap, már panaszkodott, hogy meg kellene csinálni egy prezentációt japánról magyarul. Persze ez nem volt újdonság, mert egy ideje már mondogatta, de ezek szerint nem csinálta meg, a jó ég tudja, hogy lustaságból, vagy csak azért, mert nehéznek találta. Mondta, hogy szerdán nem megy iskolába, mert egy AFS-es rendezvényre mennek a Roth koleszba. Nem igazán értettem, hogy miért, nem is nagyon tudta szerintem maga sem, vagy csak nem tudta elmondani. Ettől függetlenül neki is megcsináltam a reggelit, de már furcsa volt, hogy a laptopjával vonult le, és nagyban ment a motyogás meg szitkozódás kajálás közben. Hát lelked rajta, gyerek, ha te így tudsz dolgozni, egészségedre. Közben elkísértem Botit a buszmegállóba, mikor hazaértem, még mindig ott ült az asztalnál, veszettül dolgozott.

- Aki mikor mész el?

- Kilenckor, de nem kész.

Akkor igencsak bele kell húzni, mert az már nem sok idő. Közben felvonult a szobájába, én meg hagytam, had dolgozzon. Aztán egyszer csak az tűnt, fel, hogy most már nem a szobájában kellene ülnie, hanem készülődnie, mert nem fog odaérni. Felmegyek, bekopogok, mondom, neki, hogy készülődni kellene.

- Igen, de nem kész.

Hát jó, akkor még dolgozz egy kicsit. Aztán fél tíz előtt 10 perccel megyek fel.

- Hányra kell menned?

- Tessék?

- Mikor kezdődik?

- 9:30

Na, itt azért elég rendesen elgurult nálam a gyógyszer, ugyanis, már nem dolgozott, hanem éppen Facebookozott, és az egész gyereken látszott, hogy nem nagyon áll szándékában elmenni. Én a sajátjaimhoz képest nagyon, nagyon, nagyon keveset szólok hozzá mérgesen, de akkor azért kijutott neki belőle. Az egy dolog, hogy valaki a feladatait az utolsó pillanatra hagyja, valljuk be, ki nem csinálta ezt gyerek korában, de még felnőtt korban is. Én is ilyen voltam. Az is egy dolog, hogy mivel az utolsó pillanatra hagyja az ember, nem készül el vele, gondolom, ez sem ismeretlen senkinek. Amit viszont nem bírok elviselni az a sunnyogás. Ha már az utolsó pillanatra hagyta, és ha már nem készültem el vele, akkor legalább legyen bennem annyi tartás, hogy odamegyek és megmondom, hogy nem készültem el vele, főleg mert esetleg várnak, és mert nem olyan komoly itt a helyzet, hogy ha nem csinált meg valamit, akkor a fejét veszik, vagy hazaküldik, vagy mit tudom én. Szóval elég rendesen elöntött a düh, és közöltem vele, hogy van 10 perce, hogy elkészüljön és elmenjen, legalább a többieket meghallgatni, vagy be az iskolába, de ezt a napot nem azért kapta, hogy békésen itthon ücsörögjön, és lógjon. Hangsúlyozom, hogy nem nagyon tudom, hogy milyen rendezvény volt, és az is lehet, hogy az ő előadása lett volna az egyetlen, bár nem tartom valószínűnek, de a problémát nem úgy oldjuk meg, hogy nem foglalkozunk vele. Még próbálkozott azzal, hogy nem kész, meg utolsó szalmaszálként megkérdezte, hogy én nem megyek a dolgozni, de nem nagyon érdekelt. Szegénynek nagyon nem volt szerencséje, hogy ez a nap egybe esett a gyerek farsangjával és itthon maradtam emiatt szabin. Persze 10 perc alatt nem tudott elkészülni, főleg, mert valószínűleg valami csodára várt, hogy mégis eltűnök, és megússza, de aztán nagy kelletlen mégis elment valahova. Nem tudom, hogy oda ment e, vagy valahol máshol húzta meg magát, de elmúlt már jócskán 5 óra, mikor hazajött délután, én meg nem kérdeztem meg, hogy, hogy ment, mert nem akartam megint felhúzni magam. Mindenesetre az tuti, hogy ha a sajátom csinálja ezt meg, akkor agyonütöttem volna.

Beletelt pár napba, mire megnyugodtam, aztán arra jutottam, hogy valószínűleg ezek azok a dolgok, amihez fel kell nőni, vagy az embernek kell, hogy legyen némi élettapasztalata, hogy belássa, hogy, ha valamit megtettünk, vagy éppen nem tettünk meg, azért vállalni kell a felelősséget. Persze ezt is csak jó esetben tanulják meg az emberek, mire megöregszenek.

Mostanában meg orvoshoz járunk. Idén egész jól megúsztuk, mind a kicsikkel, mind a nagyobbal, de aztán csak elért minket most is a vég. Boti fiam úgy belekeveredett a megfázásba, hogy belázasodott, fájt a feje, a hasa, meg úgy bedagadt a nyaka, hogy szinte a kétszeresére dagadt, úgyhogy be kellett látnom, hogy akkor most már akármennyire is utálom a helyzetet, el kell vinnem orvoshoz. Mondta a doki, hogy akkor nyugodtan tartsam otthon a gyereket egy hétig. Remek. Megint nyüglődhet vele anyám. Persze, ha az egyik otthon marad, a másik sem akar menni, úgyhogy Attilával kompromisszumot kötöttünk, hogy legalább egy fél napra akkor menjen el oviba, és ebéd után hazajöhet. Legalább ennyi könnyebbség had legyen anyámnak. És, ha már a Botival orvoshoz megyünk, akkor valamit tenni kellene Aki lábával is , mert már nagyon régóta mondogatja, hogy fáj a lába, akkor vele is el kellene menni orvoshoz, csakhogy hova. Aztán arra jutottam, hogy akkor bepróbálkozunk a gyerekorvosnál, aztán ő majd megmondja, hogy merre tovább. El is mentünk, a doktornő nagyon aranyosan megvizsgálta, bár látszott rajta, hogy ezzel nem igazán tud mit kezdeni, de ha már ott voltunk megnézte minden egyéb gyerekbetegségre is, aztán arra jutott, hogy szerinte csak valami trauma érte a lábát (szerintem is egyébként), de ha már régóta fáj neki, akkor vigyem el ortopédiára. A kórházba. Háááát. Teszünk egy próbát. Az időpontos néni első kérdése az volt, hogy van e beutaló. Ömmm. Nincs. De lesz, ha az kell. Akkor legyek szíves mondani a gyerek adatait. Persze már erős fejvakargatás volt a nevénél is, aztán jött a probléma, hogy nincs tajszáma, az útlevél számot meg nem fogadja el a rendszer. Én csak azt nem értem, hogy ha valaki nem magyar állampolgár, de mégis olyan szerencsétlen, hogy itt lesz valami baja, vagy ne adj isten, mentő viszi a kórházba, akkor azokat az adminisztrációs gondok miatt nem látják el, vagy csak mi küzdöttünk ennyire a nénivel. Persze nem szólhatok egy szót sem, mert nagyon jóindulatú volt, és végül 10 perc alatt megoldotta a problémát, de voltak olyan keresztkérdései, hogy hol született a gyerek, meg mi az anyja neve. Szerencsére eszembe jutott, hogy a leveleim között, még ott van Aki jelentkezési anyaga, úgyhogy tudtam mindenre válaszolni, kaptunk is időpontot, de csak két hét múlva, úgyhogy most, hogy megszívattam a nőt, kértem időpontot magánrendelésre, a kórházit, meg valószínűleg lemondom, de talán nem volt teljesen hasztalan az a tíz perc, mert talán majd a röntgennél nem kell majd megint szenvednünk, mert ha már ortopédia, tuti biztos, hogy azt sem ússzuk meg. Ha már lúd….. Na, mindegy, ezen is túl kell lenni, nehogy itt legyen valami olyan baja, ami maradandó lesz neki.