Azért ennek még nincs meg Magyarországon a hagyománya, pedig a kezdeményezés jó, még akkor is, ha Amerikából indult. Mint az ehhez hasonló dolgok nagy része. Az alapelv egyszerű. Vegyél egy dobozt, tegyél bele valamit, ami esetleg másoknak is érdekes, dugd el valahol az erdőben vagy valami olyan helyen, ami lehetőleg csak gyalogosan megközelíthető, tedd fel a GPS koordinátákat egy netes oldalra, és várd, hogy  mások megkeressék, kivegyék, amit te beleraktál, és beletegyenek helyette valami mást. Itt egyelőre még azzal van a gond, hogy mit tesz bele az ember. Mert az még rendben van, hogy a kindertojásos szutykot belerakják, de volt benne szikla, és mobiltelefon akkumulátor is. Zoltán szerint ez utóbbi, ha fel van töltve akár életet is menthet, de nem hiszem, hogy ezzel a szándékkal tette volna bele valaki.

A dolog ott kezdődik, hogy kevés dolog van, amit jobban utálok a céltalan kóborlásnál, legyen az túra, vagy városnézés. Van még egy pár dolog, amit ugyanennyire utálok, de amit jobban az nem sok. Apa meg szeret túrázni, úgyhogy folyamatosan megy a veszekedés, hogy én miért nem megyek, mikor a fiúknak szükségük van a mozgásra. Nem igazán értem az összefüggést. Apa szeret, gyerekeknek kell, akkor én miért kellenék. Férfimóka. Viszont látásra!!! Azonban ez a vélemény nem igazán népszerű a családom körében, mert ugye ha anya nem jön akkor nekem miért kell. Zoltánt meg nem abból a fából faragták, aki ezt csak úgy szó nélkül hagyja, tehát nekiesett a netnek és megtalálta ezt a mókát. Nálunk is van egy csomó koordináta, hát akkor keressük meg mi is. És mivel már van célja, már érdemes menni, így most, hogy vége van a karácsonyi cirkusznak tegnap úgy döntöttünk, akkor most, vagy soha, elmegyünk, keresünk egy ilyen dobozt. Aztán elkezdett esni az eső. Természetesen. Viszont reggelre elállt, és ahhoz képest, hogy december van és derékig érő hónak kellene lennie nagyjából 9 fok van, és a szomszéd gyereket egy szál pólóban látta, lófrálni  az udvaron. Értem én, hogy tavaly az volt a bajom, hogy ki a fenének kell ennyi hó, de nem lehetne valahogy megtalálni az arany középutat. Na, mindegy túrázásra kitűnő az idő, már csak ki kellett rugdosni a gyerekeket az ágyból, aztán irány a Taródi vár.

Ott van egy doboz. Vagyis apa azt hangoztatta, de lehet, hogy csak azért, hogy ne vegye el a kedvünket, ugyanis nem ott volt, hanem mögötte a domboldalban, de egy koordináta alapján elég nehéz megtalálni a dolgokat, főleg, ha csak autós GPS van, az meg nem nagyon akarja mutatni, hogy merre, így nagyjából csak a szöveges leírás alapján mentünk. Csak a helyes irányt kellett meghatározni, ami nem volt egyszerű, mert öten öt felé akartunk menni. Aztán arra jutottunk, hogy bizalmat szavazunk apának, és milyen jól ettük, mert neki volt igaza. Hát akkor dombra fel! Előtte azért megnéztük a várat is, ha már itt vagyunk, mert egyik gyerek sem látta még, csak a messzi távolból, de most is arra jutottam, hogy tulajdonképpen ez az az épület, aminek jót tesz a távolság. Közelről elég lehangoló.

Tehát akkor doboz. Menj el a geodinamikai mérőtoronyhoz, utána a Braun Nándor emlékmű, a doboz meg két fenyőfa tövében van. Hát ez nagy segítség itt a fenyőerdő közepén! Na, jó, nem, csak előttem van egy csomó fenyő. Mögöttem olyan fák amiknek nem tudom a nevét, de nincs rajtuk egy kanyi levél sem tehát biztos nem fenyő.

Persze az oda út sem volt olyan egyszerű. Hogy menjünk a várhoz? Lehet menni a körúton, de akkor végig aszfalton kellene mennünk, az meg nem olyan vicces. Akkor menjünk be az erdőbe. Csak egy leheletnyivel hosszabb.

- Apa mért van itt ilyen sár?

- Mert tegnap esett az eső.

- Aha. És mikor érünk már oda?

Ez a kérdés nagyjából a második perc után hangzott el. Nem vagy te túlságosan punyi kisfiam? Aztán persze sem az erdő sem a sár sem a gyaloglás nem tetszett nekik, pedig még izgalmas is volt, hogy megtaláljam a helyes utat, mert az az út, aminek ismertem az elejét nem akart az általam elképzelt helyen befejeződni, úgyhogy kicsit ég mászkáltunk erre, arra, bár ez valószínűleg csak nekem okozott kihívást, hogy megtaláljam a helyes utat. Életemben csak egyszer tévedtem el, igaz azt hallgatni fogom valószínűleg halálomig, így az út is meglett, a vár is meglett, a doboz is meglett, bár akkor már mindenki fáradt volt a srácok meg rettentően éhesek, mert alig ettek valamit reggelire, mi meg elindultunk kaja nélkül, mondván, hogy csak ide megyünk a szomszédba. Csak a szomszédig elérni 2,5 óra volt. És akkor még el sem indultunk haza. Mikor végre meglett a doboz volt némi lelkesedés, pár percre mindenki megfeledkezett minden nyűgjéről, bajáról.

Aztán hamar kiderült, hogy a dolog igencsak átmeneti, úgyhogy végül telefonos segítséget kellet kérnem anyutól, hogy ha még valaha látni akarja az unokáit sebtiben jöjjön értünk, különben a gyerekek itt elfekszenek az úton, és belehalnak a hisztibe. Szerencsére anyám megsajnált minket, így mindenki túlélte a kalandot. Én meg azt hittem, hogy most legalább pár óra nyugi lesz, de most, hogy a srácok ettek, kezdődik a nyűglődés, hogy játszunk valamit, mert unatkozok. Nem bírom. Én meg úúúúúúúúgy szeretnék unatkozni!!!!