Így a végére lettünk igazán befogadó család. Hétvégenként kisebb Thai gyülekezet alszik nálunk.

- Anya hányan aludhatnak nálunk?

Na, ez is jól kezdődik.

- Hányan szeretnének?

- Hárman.

- Akkor hárman alhatnak nálunk.

Másnap.

- Anya baja, ha négy?

Nem. Igazából, három vagy négy már tök mindegy. Egy szivaccsal több, vagy kevesebb. Már nem számít. Főleg, mert a negyedig az a Hongkongi kislány volt, akik befogadták a nyelvvizsga előtt, hogy na jó, akkor mégiscsak alhat náluk, mert innen nem ért volna le időben Szegedre a nyelvvizsgára. Hát, hogy mondhattam volna nemet neki. Nem mintha egyébként mondtam volna. Tényleg mindegy hogy három vagy négy. Az egyetlen baj, hogy vasárnap este volt a pizsamaparti, mi meg hétfőn mentünk dolgozni. Elég hely a gyerekek altatására csak a nagyszobában volt, nálunk meg csak a hálószobákon van ajtó. Egyébkén sehol semmi. Igyekeztünk olyan csendben elmenni, ahogy csak egy 5 meg egy 7 éves gyerekkel lehet.

Tehát vasárnap este búcsúparti. A színhely a szokásos forrás. Elég szép számmal összegyűltünk, ha nem is mindenki, de a hiányzók helyett voltak külsősök. Mainál például itt volt az egyik barátnője Franciaországból. Mármint ott cserediák. Ez is mutatja, hogy mennyire nem egyforma az AFS a különböző országokban. Egy hétre onnan simán elmehetnek külföldre, csak be kell jelenteni, hogy hova mennek, kinél fognak aludni, és mi az elérhetőségük. Aztán már mehetnek is. Ehhez képest itthon azért nehezebb az élet. Persze nem biztos, hogy örülnék, ha a nálam lévő cseregyerek közölné, hogy akkor ő most egy hétre elmegy világot látni. Volt nagy eszem-iszom, mert mindenki vitt magával mindenfélét, kaptunk köszönöm rózsát, meg egy képet a cserediákunk egy évéről.Ez utóbbinak tök örültem. Aztán lehetett beszélgetni, vélemény és tapasztalat cserélni, fényképezkedni, nevetgélni, patakban fürdeni, rákot simogatni,  meg mindenfélét csinálni. Ha valaki nem olyan antiszociális, mint mi annak egész jó is lehetett. Mi nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, de a hiba a mi készülékünkben van. Este meg jött az első alvós különítmény. 4 lány, plusz az eredeti három. Most először volt ilyen a nemek arány a házban. :)

Szombaton idén is megtartotta a város az egyetlen városi fesztiválját.  Úgy kinőtték magukat, hogy csak na. A programok végét is alig lehetett látni. Sok–sok színes, hangos, mókás gyerekprogrammal, lévén, hogy gyerekeknek csinálják. Két okból is le kellett menni. Egyrészt igazából majdnem, hogy ez az egyetlen gyerekprogram egész évben ahol a fiúk is szívesen részt vesznek, másrészt meg, mert a lányomék táncoltak. A két itteni, meg még három Thaiföldi cserediák Pápáról. Gondoltuk, lemegyünk olyan 2 körül, a fiúk úgysem fogják olyan sokáig bírni, főleg mert ilyenkor a rendezvény környékén sem lehet megállni, tehát gyalog, aztán meg, ha már mindenki unja, meg fáradt hazamegyünk, és majd 7-re visszamegyünk megnézni a  táncot. Peeeeersze. Ahogy azt Móricka megálmodta.  Azt hiszem alapvetően rossz oldalról közelítettük meg a helyszínt, mert rögtön belefutottunk a vizes programokba. Persze ez csak nekünk volt rossz a fiúk mindjárt közölték, hogy ők ide akarnak beülni, meg oda, és egyébként is miért nem állunk már mind a ketten minimum három helyen sorba, amíg ők körülnéznek, hogy hova lehet még beállni. Mondván, hogy valahol el kell kezdeni a sorban állást, beálltunk az egyik medencéhez, amibe egy nagy felfújt labdába lökködik be a gyereket. Azt tavaly is nagyon élvezték. Az előző évi érdeklődésre való tekintettel idén két medence volt, tehát a sor a töredéke volt, mint tavaly, gondoltuk, hogy  most akkor gyorsabban megússzuk. Csak ismételni tudom magam. Ahogy azt Móricka megálmodta. Én nem tudom, hogy miért tartott ilyen sokáig, de több mint egy órát álltunk sorba. A srácok fülig érő vigyorral szálltak ki a labdákból, majd közölték, hogy akkor most menjünk át a hajóhoz. A sor ugyanakkora, és semmivel sem megy gyorsabban. Nem kisfiam! Apával mi már nem állunk többet sorba. Viszont átmehetünk a hajóhoz, amit tavaly csak nagy szemekkel néztünk, hogy az vajon mi lehet. Idén kiderül. Egy jóóóóó nagy hinta, amit az utasoknak lábbal kell hajtani. Az elején mind a két srácom élvezte, a végén Attilán már mutatkoztak a rosszullét jelei.

- Anya kár volt ide feljönni.

Viszont jó volt, hogy minden programnál álltak animátorok. Itt például egy srácot öltözettek be hajóskapitánynak, és ő vezénylete, szórakoztatta a tömeget, és jól csinálta. Na, vége lett a hintának, nagy nehezen lekóvályogtunk róla, mindenki vette a mély levegőt meg nagyokat nyelt. Mondtam Zoltánnak, hogy én hintáztam, de most leülök az AFS-es standhoz, mert nekem most nagyot kell szusszannom. Nem úgy a fiúknak. Kettőt pislantottunk, már nem is voltak sehol. Apa ez most a te köröd! 20 percet ücsörögtem beszélgettem a többiekkel, mikor megjelent Boti, hogy menjek vele valahova, mert azt nem tetszett neki amit Attila csinál.

- Mindjárt kicsim.

Jó, a mindjártnál kicsit tovább tartott a dolog, de mire mondtam volna neki, hogy akkor most mehetünk a gyerek nem volt sehol, a tömeg meg nem kicsi. Hogy fogom megtalálni? Aztán szerencsém volt, mert visszament a hajós medencéhez és beállt a sorba. Megadóan sóhajtottam. Na jó. Ha sor, akkor sor. Mit van tenni.

- Nézd anya itt a Marci.

Legalább elfoglaljátok egymást. Csodák csodájára a sor is egész jól haladt. A gyerekeket igyekeztek kettesével beültetni a csónakokba, mert gyorsabban haladt a sor, amit a srácok nem is bántak, az egyetlen probléma az volt, hogy az én fiam nagyjából a kétszerese Marcinak, tehát egymás mellett ülve jelentősen megdőlt a csónak. Úgy is mondhatnám, hogy Botond fiam  oldala süllyedt, Marci meg kint volt a vízből. Oké srácok ez így nem lesz jó. Üljetek egymás elé/mögé. Így legalább nem kellett borulástól tartani. Az evezésnél viszont nem volt túl jó a csapatmunka. Ha az egyik előre evezett, akkor a másik hátra, és fordítva. Ha éppen nem pörögtek, akkor nekimentek a másik két csónaknak. Viszont nagyokat röhögtek közben.

Mikor kiszálltak Boti mondta, hogy vissza akar menni a  hajóhoz. Ott meg hirtelen összetalálkoztunk apával, Attilával, és Domival meg a szüleivel. Irány fel a hajóra.  Most már rutinosabb voltam mondtam a srácoknak, hogy irány középre, mert ott nem mozog annyira. Végig visították az egészet. Aztán feltűnt, hogy mind a két gyereknek gyanúsan barna a szája. Fagyit ettetek! Nélkülem!!!! Ez így nem maradhat, én elmegyek fagyizni, ők meg nézzenek maguknak valami kaját az árusoknál. Megettem a fagyit, megnéztem valami táncot a színpadon, megyek vissza hozzájuk.

- Hol az Attila?

- Az előbb még itt állt mögöttem.

Hát ja. Az az előbb volt. Először csak egy kisebb körre mentem. Aztán nagyobbra, aztán  még nagyobbra. Aztán kezdtem pánikba esni, mert a gyerek nem volt sehol. Jó, hogy autók nincsenek, mert lezárták a környéket, de annyi az ember, hogy mozdulni is alig lehet.

- Zoltán nem találom az Attilát sehol. Hol láttad utójára?

Ettől apa is kellőképpen ideges lett. Leültettük Botit egy padhoz, mondtuk neki, hogy egyen, igyon mi meg felosztottuk a  területet, hogy ki hol keresi. 10 perc semmi. 15 perc semmi. Én közben néha visszamentem Botihoz, hogy minden rendben van e, de többnyire rohangáltam, mint pók a falon. Aztán mikor már nagyon közel voltam a síráshoz egyszer csak megjelent apa az Attilával.

- Hol volt?

- A rendezvény másik felén.

Minden probléma és pánik nélkül az összes öt évével bejárta az egész területet, és teljes lelki nyugalommal állt meg mindenhol játszani ami érdekelte.

- Kicsim nem csinálhatsz ilyet. Tudod mennyire aggódtunk?

- Jó, de visszamehetek már tojást keresni?

És már sarkon is fordult, és rohant vissza. Mi meg csapatostul utána. Kicsit túlságosan önálló a gyerek. Végül olyan fél hétkor elkezdték takarítani a helyszíneket, mondtuk a fiúknak, hogy menjünk vissza, a színpadom valami mese van nézzük meg mi az. Volt egy mesemondó bácsi, aki interaktív módon a mese szereplőit a közönségből vette. Iszonyatosan jó volt. Még Botond is nagyokat vigyorgott, és tátott szájjal nézte, pedig az ilyenek őt nem nagyon szokták lekötni. Utána végre jöttek a gyerekeink táncolni.

Végre láttam Kleart a népviseleti ruhájában. Szép volt.

Meg a tánc is jó volt, bár elég rövid, tekintettel arra, hogy maguk találták ki a koreográfiát, meg gyakorolni sem volt nagyon idejük. Utánuk volt még egy csapat ír sztepptáncos, őket, meg Attila nézte tátott szájjal.

- Gyere Attis, megyünk haza.

- Majd ha vége lesz a koncertnek!

Koncert vagy előadás, tök mindegy. Az a lényeg, hogy még megnézi és kész. Végül azért csak el tudtuk őket rángatni, anyámék hazavitték őket kocsival, mi meg hazamentünk gyalog. Legalább nekünk is volt egy kis nyugtunk.

Estére meg vártuk a Thaiokat, de csak nem akartak előkerülni. Telefon.

- Klear hol vagytok?

- Itt ülünk Kebabház, mindjárt megyünk.

Akkor nem csodálom, hogy azt mondtátok nem kell vacsora. Persze nekem így könnyebb volt. Végül előkerültek ők is, mutattam, hogy hol lehet aludni, de sajnos a fiút nem tudom külön tenni.

- Nem baj. Semmi baj. Így is jó.

Helyes. No, akkor jó éjszakát!

Reggel fél hétkor megy ki Zoltán, jön vissza csodálkozva.

- Nincsenek sehol.

Aztán kérdeztem később Kleart, hogy mikor mentek el a többiek.

- Fél ötkor. Úgy ment a busz.

He??? Na azt nem hiszem, hogy később nem ment volna, de ha ez nekik így jó volt....... Szóval nem sokat láttuk őket.

Aztán jöttek a pesti, meg a székesfehérvári barátnői, én meg úgy érzem, hogy némi átmeneti szállás jelleget öltöttünk. Sebaj! Akkor szép az élet, ha zajlik! És már úgyis csak két hét. Vagy már annyi se. :(