Elment a kislányom 10 napra. Igazából már szerdán. Vagyis kedden, de az út csak szerdán kezdődött. Most meg péntek van. Még éppen időben vagyok. Szóval kedden iskola után felmentek Pestre, hogy könnyes búcsút vegyenek Oumtól, aki este repült haza Thaiföldre.

- Hol fogsz kedden este aludni?

- Érden.

Nekem ez is furcsa kicsit, mert jó, hogy szilveszterkor azt mondta Kati , hogy náluk akkor alhatnak a lányok amikor csak akarnak, de lehet, hogy egy kicsit már túlzásba viszik a dolgot. Persze, ha már nem szívesen látott vendégek csak megmondják nekik.

Szóval kedden fel Pestre, Oumot felrakni a repülőre, szerdán 10-kor a Hősök teréről, indulás világot látni. Vagy, ha nem is világot, de legalább kis hazánkat. Mielőtt azonban elindultak volna megvolt az idegeskedés része is a dolognak. Megint rá kellett jönnöm, hogy vagy túlságosan félvállról veszem a  dolgokat, vagy tényleg az a baj, hogy fiaim vannak, és ők is kicsik még, de nekem többnyire nem probléma az, ami másnak igen. Lehet, hogy nekem tényleg fiút kell örökbe fogadnom, mert a lányokra nem tudok rendesen vigyázni? Egyszer csak felröppent a hír, hogy a kirándulás alatt közös szobákban fognak aludni a gyerekek. Ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy honnan bukkannak fel ezek a hírek, mert mindig vannak olyan szülök, akik még a szervezőknél is jobban informáltak. Persze ezek az információk nem mindig tévesek, csak nem tudom, hogy honnan szerzik be őket. Tehát a gyerekek elszállásolása, fiúk, lányok vegyesen az utazás alatt. Lett belőle nagy felháborodás. Én meg csak mosolyogtam. Megnézném én azt a helyzetet, ami az én kislányomat ráveszi, hogy egy fiúval egy szobában aludjon. Azt hiszem, nagyjából ott lenne vége a világnak. Lehet, hogy csak emiatt, de én tényleg nem igazán értettem a problémát. Arról nem is beszélve, hogy sokszor több a lány, mint a fiú, tehát alapból nem hinném, hogy vegyesen lesznek, mert nem hiszem, hogy fix szobabeosztással utaznak. Ha meg mégis, kizártnak tartom, hogy vegyesre osztanák őket. Azért ha már a dolog így felvetődött,  csak a megnyugvás végett illik foglalkozni a témával. Hogy mindenki megnyugodjon futottak pár kört. Először a helyi körzetvezető próbálta megnyugtatni, az aggódó anyukákat, hogy ő erről még nem hallott, de nem tartja valószínűnek, mert minden AFS-es rendezvényen kínosan figyelnek arra, hogy a lányok meg a fiúk külön szobába kerüljenek. Aztán kaptunk egy körlevelet is a központi irodától, hogy természetesen nem lesz vegyes alvás. Így aztán mindenki megnyugodhatott, akinek erre igénye volt, és indulhatott a móka és kacagás. Mi meg négyesbe maradtunk itthon. Elég furcsa. Viszont már gondolkozok minden féle  merényleten ha  hazajön, igaz feltétel lenne a jó idő, ami meg csak nem akar összejönni. Mert jó, hogy nincs hideg, de az, hogy állandóan lóg az eső lába, és igazából semmi komolynak nem merünk nekivágni, már eléggé idegesít.  Múlt pénteken kérdeztem Kleartől, hogy tervez e a hét végére valami, mert szombaton elmennénk bobozni. Vasárnap Győrbe mennek Maial meg Mai egyik testvérével. Szombatra semmi. Nagyszerű! Úgyis szombaton akarunk menni. Ha jó lesz az idő. És jó lett? Naná, hogy nem. El se mertünk indulni, aztán délután tényleg lesett az eső. Ennyit a bobozásról. Vasárnap meg elmentek Győrbe, az nap kisütött, a fiúk elkezdtek nyivákolni, hogy ők bobozni akarnak menni. Ha őszinte akarok lenni és is bobozni akartam menni. Csakhogy a létszám egyel kevesebb az ideálisnál. Ez van. Már régóta tudom, hogy valaki ott fent abban leli örömét, hogy engem szivasson. Vagyis minket. Kis család összepakol, irány a bobpálya, közben azért megfordul a fejünkben, hogy vajon nyitva van e, mert mikor elindultunk nem volt annyira meggyőző az időjárás, hogy nem fog esni az eső, de mindenképpen megért egy próbát. Szerencsénkre nyitva volt, és így jobb is volt, mert nem voltak sokan, nem kellett sokat várni a lecsúszások között. Azért olyan nincs, hogy minden úgy menjen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ugyan nem voltak sokan, de a nagyja nő, kis gyerekkel, vagy fiatal kislány. Egyik sem ideális. A kislányok félnek, azért mennek lassan, a nők meg félnek, plusz ráfogják az egészet a kisgyerekre, azért mennek lassan. Meg ott vagyunk mi, akiknél mind a két gyerek üvöltve követeli, hogy menjünk már gyorsabban. Nem egyszerű eset. Általában úgy megyünk, hogy Zoltán Botival, én meg Attilával. Már azon összevesznek, hogy ki megy elöl. Mintha a másodiknak rövidebb lenne a pálya. Aztán ráülünk a seggrakétára, majd mikor elkezdek nyúlni a fékkar felé kapok Attilától egy feddő pillantást.

- Anya az az enyém!

Gondoltam. A múltkor is a tiéd volt. Borultunk is akkorát, mint a  ház. Amíg felhúz minket a kötél a pálya tetejére komoly alkudozás folyik, hogy kinek mit lehet, meg mit nem. Én nem nyúlhatok a karhoz, viszont amikor szólok, hogy fékeznie kell, amíg el nem hagyjuk a táblát. Persze a megállapodást csak olyan 85 % - ban tartjuk be. A múltkor elég rendesen tele lettem foltokkal, meg lenyúztam  magam, úgyhogy azért néha beleszóltam a sebességbe, olyankor mindig meg is kaptam.

- Anya ne fékezz!

Könnyű neked, de én verem össze magam! Bár igazából nem kellett sokszor segítenem neki.

Este aztán vacsora közben kérdezte Klear, hogy mi mint csináltunk. Szerintem valahogy megérezte. Mondtam neki, hogy bobozni voltunk. Látszott rajta, hogy csalódott. Sebaj, megyünk még. Legkésőbb Attila szülinapján, mert szülinapokon már hagyomány a bobozás. Meg egyébként is, bob nélkül nem mehet haza. A másik, ami nélkül nem mehet haza az a kötélpálya. Na aaaaaaaz nagyobb szívás lesz, az ö fizikumával. Jó persze az enyémmel is. Csak abban reménykedem, hogy ahol a fiúk végig tudnak menni ott Klear is. Kicsit kárörvendőnek tűnhetek, és az is vagyok, de tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit fog ott majd kezdeni. Hehe. Majd csinálok jó sok fényképet. :D Aztán még az is felvetődött, hogy el kellene menni Paintballozni. Már évek óta nem voltam, mert a fiúkat nem tudtuk hova tenni, de idén tényleg szeretnék menni. Viszon az csak akkor móka, ha sokan megyünk, szóval jó lenne az egész társaságot, meg az önkénteseket, meg a testvéreket, meg mindenkit összerántani. Persze először meg kellene tudni, hogy mennyi a maximális létszám ami egyszerre mehet, meg ki kellene találni, hogy egy nagy kupac gyereket, hogy viszünk le adott esetbe valamelyik faluba. A dolog még szervezést igényel, ahhoz meg idő kellene, ami jelenleg nincs. Beszéltünk erről Andrással is, ő azt mondta, hogy kenuzni akarja vinni őket. Rendesen el is kerekedett a szemem. Évekig meg voltam veszve, hogy én kenuzni akarok menni aztán mikor végül eljutottam úgy szálltam ki a kenuból, hogy többet a büdös életbe nem. Még a hajó közelébe se megyek. Az egy akkora szívás, hogy olyat én még nem tapasztaltam. Persze lehet, hogy ha van legalább egy ember a hajóba, aki ért hozzá, akkor jobb, de nálunk nem volt, így se evezni se kormányozni nem tudtunk. Arról nem is beszélve, hogy a dolog úgy működik, hogy vannak az evezősök, akik nyelvüket lógatva próbálnak lapátolni, és előbbre jutni, meg van a kormányos, aki minden erejével azon van, hogy ezt megakadályozza. Persze nem ez a hivatalos állásfoglalás, de nekem ez akkor is meggyőződésem. Merthogy ugye a kormányos kormányoz, amit úgy csinál, hogy keresztbe fordítja a lapátját, mint a rendes hajókon a kormánylapát, de ezzel nem csak irányt vált, hanem visszafogja a hajót. És mivel ehhez elég rendes erő kell, nem is kicsit fogja vissza a hajót, amíg én majd megszakadok, hogy haladjunk. Hát mindenki elmehet a …………. Szóval kenuzni soha többet, max. ha vérprofikkal megyek, ahol nekem nem kell semmit csinálnom a csónakba,  vagy esetleg csak bohóckodni. Viszont  kislányomat nem tudom elképzelni egy kenuba, ahogy evezés útján próbál előbbre jutni, úgy, hogy ne boruljon bele a vízbe, mert ugyan remélem adnak rá mellényt, de lévén, hogy úszni állítólag nem nagyon tud, hát jó lenne szárazon megúszni a témát. Még a hátamon is felállt a szőr. Ettől még, ha mégis lesz ilyen kaland, és azt mondja, hogy menni akar, nem fogom neki kifejteni, hogy miért nem kellene ezt az egészet bevállalni, csak remélem, hogy egyben jön majd vissza, bár biztos lesznek körülötte, akik vigyáznak rá.

Na, és akkor a végére még egy kis jövő évi hírharang.  Megkaptuk a japán fiú anyagát. Mi volt Klear első kérdése? 

- Is he handsome?

A mi mércénk, vagy japán mérce szerint? Japán. Az a tipikus. Azt meg mindenki döntse el saját maga, hogy ki tetszik neki, meg ki nem. Még nem foglaltam állást. Fényképről elég nehéz. Mindenestre nagyon különbözik az európaiaktól. Szerencsére.