Április 12-én Yamato koncertre megyünk Pestre. Ez alapból jó hír. A rossz hír az, hogy április 12-e még nagyon messze van. Erre megkaptam a Verától, hogy örülj a mindennapoknak, ne egy időpontot várj. Milyen igaz! Tehát akkor most örülök a mindennapoknak, és várom a koncertet. Nagyon.
A hétvégén Klear európai körutazásra indul. Na jó nem európai, de külföldi. Iskolával. Persze onnantól, hogy mondták neki, hogy vihet magával másokat is ismét maga köré gyűjtötte az ázsiai különítményt. Alapvetően nincs is ezzel semmi baj, mert ezek azért olyan helyek, ahova nem biztos, hogy egyébként eljutnának, és ha már Európába jöttek lássanak minél többet, de így most megint nem vegyül el a magyarok között. Persze nincs rá garancia, hogy ha egyedül menne, sikerülne neki elvegyülni. Az uticél Auschwitz és Krakkó. Nem igazán értem, hogy miért jó ez a párosítás, de nem is én megyek. Krakkó biztos nagyon szép lesz, de Auschwitzba nem hiszem, hogy be tudnának vonszolni, bár lehet, hogy Omszinnak esetleg tetszeni fog. A lányoknak nem hiszem. Még szerencse, hogy nem tudják hova mennek. Ez nagyjából olyan, mint Hirosima. Persze tudom, hogy ott sem minden az atombombáról szól, és állítólag egy nagyon szép város, ennek ellenére nem szívesen mennék oda. Vagy legalább is nem mennék be szerintem egy múzeumba, se aminek az atomtámadás a kiállítási tárgya. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy fognak hazajönni. Pénteken mennek, vasárnap jönnek este.
Tegnap este palacsinta estet tartottunk. Ez alapból nem igazán lenne említésre méltó, de mind a három gyerekemen kifogott a palacsinta, ami azért elég szokatlan. Este fél hétkor felhívtam a kislányomat, hogy alapvetően most már nem lenne rossz tudni, hogy hol van, mert nem szokott ilyen sokáig elmaradni, ha iskolába megy.
- Jaj, bocsánat anya itt ülünk a Mc´Donaldsba.
Hát jó legalább tudom hol vagy, és valószínűleg a vacsorára sem lesz gond. Gyorsan a hónunk alá csaptuk a srácokat, és elvittük őket karatéra, bár Attila erősen tiltakozott. A büdös állandóan ugrál, és a karate is ő választotta, de már nem nagyon van kedve menni. Nem mintha számítana. Hetente kétszer ki lehet bírni egy kis mozgást. Főleg mert szeptembertől Boti iskolába megy és beleszámolják a heti ötszöri tornaórába, ha a gyerek külön edzésre jár, és így csak heti három órán kell rész venniük, nem kell még kétszer visszamenni délután. Ez egy tök jó dolog. Szóval a srácokat letettük, hazamentünk, addigra Klear is otthon volt már, aminek meg is örültem, mert így legalább megosztottuk a munkát. Én a vaníliás krémet csináltam ő meg a palacsintát sütötte. Még akkor is mikor elindultunk vissza a srácokért. Egyébként úgy süti a palacsintát mintha egész életében ezt csinálta volna. Még dobálja is. Mire összeszedtük a srácokat, és hazaértünk, már minden az asztalon volt, csak le kellett ülni enni. Az elején nagy volt a lelkesedés, aztán először Attila jelentette be, hogy nem kéri, aztán Boti, és végül Klear is.
- Nem kérem.
És ráborult az asztalra. Ja kicsim egy mekizés után még palacsintát enni nem egyszerű dolog. Azért pozitív, hogy nem tömi már mindenképpen magába udvariasságból azt is ami már nem kell neki, mert eddig még nem fordult elő, hogy nem ette meg azt amit kivett a tányérjára. Igaz, hogy már a harmadik, vagy a negyedik volt, amit feladott, és a vaníliás krémmel alapvetően, már kettő is egész szép teljesítmény. Szóval az energiabevitellel nem volt gond. De ugye a palacsintát nem lehet kihagyni. Arról nem is beszélve, hogy nagy érdeklődéssel nézte, hogy, hogy kevertem a tésztát, szóval azt hiszem, hogy a krumplipüré, és a lángos mellett, ezt is felkerül az otthon azért majd megpróbálom megcsinálni kaják listájára.
Azért amíg otthon voltunk megint érdeklődtem kicsit az otthoni szokásokról, mert mostanában Omszin a kendo mellett már karatézni is jár. Csakhogy hétfőn jógások vannak az edzés előtt, így az egy szem öltöző, ami tele van lányokkal. A múlt héten rájuk is nyitott, most azét már óvatosabb volt. A lényeg az, hogy az öltözőben a lányok, a magyar srácok meg minden gond nélkül öltöznek a folyosón, nem úgy Omszin. Ő türelmesen ácsorog és vár, míg minden nő kijön az öltözőből, aztán bemegy és csendes magányában átöltözik. Egy pár alkalommal néztem ezt a rituálét, aztán tegnap már nem bírtam és megkérdeztem, hogy és ezt most, hogy? A válsz kicsit meglepett. A Thaiok nem öltöznek egymás előtt. Még úgy sem, hogy fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal. Azt mesélte Klear, hogy neki nagyon furcsa volt, mikor itt először tornaóra előtt bementek az öltözőbe a lányok, és mindenki elkezdett átöltözni, ő meg nem tudta, hova forduljon zavarába. Na, mondom és ez akkor nálatok, hogy működik? A válasz elég egyszerű. Mikor tornaórájuk van akkor mindenki felveszi még otthon az egyenruha alá a tornaegyenruhát és abban van egész nap. Thaiföldön a tornaórán csak játszanak. Semmi nehéz. Nesze neked. Nekünk meg itt van a heti ötszöri tornaóra. Mondjuk én ez utóbbit normálisabbnak tarom. Nem jó az, ha valaki csak tanul, de mozogni nem mozog semmit. Szóval testi érintkezés semmi, és még csak nem is mutogatják magukat, még az azonos neműeknek sem. Hova lehet ezt még fokozni?
Március 15-én meg úgy néz ki, hogy Bécsbe megy egy egyetemi japán tanszékre. Nem mintha valaha is oda járna majd, bár soha ne mond, hogy soha. A japán tanárnak segít egy lány aki Bécsbe jár egyetemre, és úgy döntöttek, hogy megnézik milyen, és ha már a japán tanár megy, akkor menjen mindenki akit érdekel. Ha őszinte akarok lenni, ez még engem is érdekelne. Persze elmehetnék én is, de minek. Csak fájdítanám a szívemet. Viszont megint rá kellet jönnöm, hogy a világ sokkal szélesebb, mint amit én eddig megéltem, csak ezt még majd a fiúk fejében is tudatosítani kell, hogy ne érjék be csak azzal, ami közvetlenül az orruk előtt van. Nehéz. Olyan sok dologra kellene odafigyelni.
