Na, most már aztán irgum, burgum. Úgy el vagyok maradva mindenféle irománnyal, hogy csak, na. Még jó, hogy megfogadtam újévkor, hogy összeszedem magam, és nem halogatom a dolgaimat. Muhaha!

Idén viszonylag későn mentünk el először korcsolyázni, mert úúúúúgy begyulladt a lábam, hogy még cipellőt is alig bírtam húzni, nemhogy korcsolyát. Aztán egyszer csak jött a gondolat két hete, hogy akkor most már a lábam is megmarad, meg kedvem is van, menjünk. Gyi te paci, hóhahó!

- Aki itthon leszel szombaton?

- Nem. Pozsonyba megyek.

Puff neki. Pedig milyen jól megbeszéltem magammal a hét végi műsort. Nem baj. Akkor is megyünk.  Majd megyünk vasárnap is.

- Korcsolyáztál már valaha?

- Nem.

- És akarsz?

- Igen.

Legalább jó a hozzáállás. Igaz eddig még csak arra a kérdésre mondott nemet, hogy “ El akarsz velünk jönni boltba?”, de ezen is gondolkodott jó sokat. Másodszor már könnyebben ment neki.

Felvirradt a nagy nap, bár Aki reggel elment, de az aprónépet összepakoltam délután, hogy akkor most megyünk. Azért  az első alkalomra hívtam magamnak erősítést, mondván, hogy egyszerre két gyereket húzkodni a jégen nem egyszerű, legalább legyen, aki röhög rajtam, meg volt egy olyan hátsó szándékom is, hogy esetleg lesz kivel beszélgetni, de arra, mint utóbb kiderült esélyem sem volt. Botond fiam úgy döntött, hogy ő már nagyfiú és egyébként is tud már korcsolyázni, úgyhogy neki már nem kell a segítség. Egyébiránt tényleg nem kellett neki, ami számomra nagy megkönnyebbülés volt, mert egy gyerek épp elég utánfutónak. Ugyanis Attila úgy döntött, hogy ő aztán nem emlékszik semmire, amit tavaly megtanult, úgyhogy jött az, hogy anya húzzál. Egy fél óra után telefonáltam Zoltánnak, hogy ezt maximum egy órát vagyok hajlandó csinálni, úgyhogy nagy dologba ne kezdjen bele, mert szeretettel várom nemsokára itt a pálya mellett. Gyanítom nem teljesen így tervezte az idejét. Ez van. Fél óra múlva közölte mind a két gyerek, hogy éhes meg szomjas, úgyhogy irány a büfé. Addigra már nekem is fájt a lábam, meg a kezem, meg mindenem, de a családi esést még nem adtuk elő, azt későbbre tartogattuk, közvetlenül mielőtt elindultunk volna haza. Előadtuk a klasszikus kicsi a rakást. Még szerencse, hogy én voltam legalul. Szóval ettünk, ittunk, jót mulattunk, aztán irány vissza  a jég, meg az elkövetkezendő 20 percre. Rég örültem apa arcának utoljára ennyire mikor megláttam. Irány haza. Folyt köv. Vasárnap ebéd után immár teljes tervezett létszámmal indultunk neki megint. Megvettem a jegyeket, Aki kölcsönzött magának korcsolyát, mert az ő méretével nem rendelkeztünk itthon, és jégre szálltunk mindannyira. Boti nekiindult, Attila fogta  a kezemet, mindegy ezzel is jelezve, hogy ő ma sem igazán akarja az önálló munkát, és legnagyobb meglepetésemre Aki is nekiindult teljes magabiztossággal, mindezt úgy, hogy saját bevallása szerint még életében nem korcsolyázott. Mindegy két körig fogta  palánkot, majd úgy döntött, hogy most már nem kell kapaszkodni. Kissé aggódva figyeltem, hogy, hogy boldogul, de teljesen jól ment neki. Találkoztunk az olasz sráccal, Dalmával, meg a thai kislánnyal, akinek gyanítom, most már sosem fogom megjegyezni a nevét. Ők egy kicsit istápolták, mármint azok ketten akik láttak már jeget, de többnyire egyedül küzdött a feladattal. Lehet, hogy a focihoz nincs érzéke, de a korcsolyához van. Kicsit ugyan furcsa a mozgása, mert ugyanolyan egyenesen tartja a hátát, mint ahogy járás közben is, és az nem sokat segít, de megoldotta, és az óra végére más siklott nem csak lépegetett, ami egy óra alatt szerintem nagy szó. Teljesen meglepődtem. Aztán itthon azt kérdezte, hogy jó most már tud haladni, de hogy lehet megállni. Leginkább úgy, hogy megvárod, míg abbamarad a csúszás. Az összes többi nagyobb korcsolyatudást, sok gyakorlást, és rengeteg esést igényel. Aztán ebben maradtunk. Az óra végére azért ő is elfáradt, meg le is izzadt rendesen.

- Na, hogy tetszett.

- Jó, csak nehéz.

Na, ja. Ha valamit tanul az ember az mindig nehéz. Mondjuk azt vettem észre, hogy bár elég sportosnak tűnik, nem valami jó a fizikai állapota. Hamar elfárad mindenfélében.

Aztán múlt vasárnap is megismételtük a mókát, bár Botond fiam közölte, hogy ő nem jön, mert nagyon fáj utána a feneke. Szegény a végére mikor elfárad elég sokat esik, úgyhogy nem is csodálom. Viszont Attila lebukott, mert megint potyázott egy darabig, amíg nem találkozott az egyik ovis társával, mert akkor úgy nekiiramodott, hogy csak néztem. Egy darabig. Aztán elfáradt, megint megfogta a kezemet majd először közölte, hogy „ Érjük utol a Sziszit!“,  majd  „Előzzük meg a Sziszit!“. Csakhogy Sziszi már igencsak jól korcsolyázott, úgyhogy nem volt egyszerű egy potyautassal teljesíteni a küldetést. Aki meg annyira magáévá tette a mozgássort, hogy már úgy ment mind a szél, bár  mozgása még mindig furcsa. Ha venné a fáradságot, hogy magától is elmegy, nem csak akkor, ha mi megyünk, szerintem mire elbontják a pályát, már nagyon tudna korcsolyázni, bár mókásabb lenne egy tavon hokiütővel a kezében, mint egy nem olyan nagy pályán körbe, körbe. Telet akarok! Hideget akarok! Jeget akarok! Most és nem 2-3 hónap múlva. Nem mintha azon múlna, hogy én mit akarok.

Aztán mi is van még. Visszazavartam kendózni, mert most már minden egyéb elfoglaltsága elmúlt, és tényleg nem csinál mást, mint itthon ül. Valamelyik nap beszéltem az edzőjével, mondta, hogy véletlenül megütötte az oldalán ahol nincs páncél, és azért úgy látta, hogy fájt neki. Otthon kérdeztem, hogy jól van e, de azt mondta, hogy ez semmiség mert otthon az edzéseken, néha akkorákat kaptak, hogy a falig repültek tőle. Hát gyanítom ott ahol ez a sport az emberekkel együtt él, kicsit másabbak az elvárások, mint itt. Szóval arra jutottam, hogy akkor megmarad.

Egyik nap, meg jött haza anyám, hogy beszélt egy mukival, aki márciustól valami teremfoci csapatot indít, ahová Aki is mehetne, nem baj, ha nem tud focizni. Igazából örülök is a lehetőségnek meg nem is. Heti két edzést jelentene, ami olyan időtöltés ahol szívesen van, és nem unatkozik itthon, csak ha megint nem jön össze, akkor nekem fogja itthon vágni a pofákat, és nem az edzőnek, úgyhogy azt hiszem megmondom anyámnak, hogy csak akkor hívja, ha mindenképpen megtartja akárhogy játszik. Mert tényleg nem megy neki annyira a dolog. Pár hete kint voltunk a játszin focizni, mert Boti úgy döntött, hogy ő már nem akar úszni hanem focizni.

- De fiam a fociba futni kell.

- Majd kapus leszek.

Tipikus magyar hozzáállás. Szóval kimentünk focizni, Boti állt a pálya szélén, mozdulni alig, mikor hozzá került a labda, csak nézte, és ha mondtam neki, hogy rúgja oda nekem, belerúgta  a semmibe. Azt hiszem ennyit a fiam focista pályafutásáról. Maradunk az úszásnál. Na, nem is ezért kezdtem el  írni, mert játék közben simán ellenfél voltam Akinak, és bár talán kicsit ügyesebb vagyok, mint az átlag korombeli nők, ha sportról van szó, de a focitudásom komoly hiányosságokban szenved. Szóval majd meglássuk. Mottó: Csak óvatosan!