Most először érzem azt, hogy minden idegszálam sikítva tiltakozik. Tudom, hogy kell a reklám a városban, és az újságokon keresztül több emberhez is eljut az, hogy „lehet ám cserediákot fogadni”, de ez akkor is teher. Nem akarom!!! Utálom!!! Lehet mondani, hogy antiszociális vagyok, de annak, hogy ezt érzem, több oka is van. Először is, Akival interjút csinálni/csináltatni nem egy leányálom, ez már kiderült Móváron. Másodszor, minden nap fél hat körül esek haza hulla fáradtan, rosszabb esetben  még el kell vinni ezek után a kicsiket valahova, plusz még akkor azt is gondoljam ki, hogy az újságíróval mikor tudunk találkozni. Hát nem tudunk! Nincs rá időnk. Az is megfordult a fejemben, hogy elküldöm Akit egyedül. Még jó, hogy nem tettem.  Mindegy, ezen is túl kell esni. Akkor mondjuk legyen November 11-e, negyed hét az időpont. Tök mindegy. Sosem jó.

10-én mondtam neki, hogy másnap majd menni kell a Lisztbe, mert riportot fognak csinálni vele. Húzta a  száját, ahogy én is. 11-én öt előtt egy kicsivel felhívott, hogy hányra kellett jönni, mert ő most ott van a Lisztben, de nincs ott senki. Még jó, hogy csak négyszer mondtam el, hogy negyed hét.  Akkor most hazajön. Gyere! Mire hazaért mondtam neki, hogy le se vetkőzzön, mert mennünk kell. Elrohantunk Botival az uszodába, átöltöztettünk, az oktató kezébe nyomtuk, hogy akkor majd 7-re jövünk, és rohantunk tovább. És ebben az a szép, hogy továbbra is apa taxizik mindenkit.

- Hányra jöjjek értetek?

- Egy fél óránál nem szánok többet a dologra. Háromnegyedre.

Ó boldog együgyűség. Pedig tudhattam volna, hiszen már volt benne részem!! Először is a Liszt tök sötét. De nem ám csak kicsit, hanem teljesen, mintha nem lenne benne senki. Nem mintha nem az lenne a legjobb. Mindegy, ha már itt vagyunk, legalább az ajtóig menjünk be. Nyitva. Sajnos. A recepciós feje fölött pislákol egy pici lámpa, ez volt az összes megvilágítás az egész aulában. Tisztára, mint a Rejtő könyvekben a füstös, elhagyott, utcasarki lerobban lebujok. Értem én, hogy spórolunk, de ennyire? Az egyik sarokban, a félhomályban ücsörög egy rosszarcú, borostás, gyanús egyén…. Ja, nem bocs! Csak elragadott a hangulat. Szóval ül a sarokban valaki, hát arra vettük az irány. Bingó. Ő a mi emberünk. Bemutatkoztunk egymásnak.

- Te leszel a tolmács?

Szent szar! Még jó, hogy nem küldtem egyedül ide! Hát …… eredetileg nem úgy terveztem. Azért tettem még egy utolsó próbát.

- Te nem beszélsz angolul?

- Nem

Akkor én leszek a tolmács. Remek!

Jönnek a  kérdések. Írd ide a neved légy szíves. Ez még ment. Írd le a város nevét is ahol élsz japánban. Ez már komoly gondot okozott. Nézünk egymásra a csajjal, Aki vagy háromszor ugrik neki, hogy ír valamit aztán mégsem. Azért ez még nem olyan bonyolult. Aztán kiderült, hogy azt nem tudta eldönteni, hogy kell a prefekturának a neve is vagy csak a városé, de mire ezt megkérdezte eltelt vagy két perc a semmivel. Nem kell más csak a város.  Na, ezen is túl vagyunk. Jönnek a szokásos kérdések, az iskoláról, itt és japánban, hogy milyenek az órák, az ételek, az emberek semmi különös. Azt hihetné az ember. Csakhogy csak kicsit beszélek angol. Magyar meg még kevesebbet. A legtöbb válasz előtt percekig tartó grimaszolás, meg szemhunyorgatás, meg tétovázás. Az egyik ilyennél odasúgja Réka.

- Mi a baj?

- Stresszes.

Az idő meg csak megy, nekünk meg menni kellene a Botiért vissza az usziba. Azért próbálom fordítani azt amit mond, de a legtöbb mondata ellent mond az előzőnek, rendesen nem tudja elmondani sem angolul sem magyarul azt, amit akar, de annyira már érti azt amit mondok, hogy ha nem azt fordítom ami a fejében van akkor rám szól, hogy nem és kezdődik a szemhunyorgatós gondolkozás előröl. Nehéz. neki is, nekem is.  Aztán mondom, hogy bocs, de nekünk most már menni kell, azért talán valami használhatóval is sikerült szolgálnunk, ha nem is túl sokkal. Már csak a fénykép van hátra. És itt a következő baj. Nem igazán kedvelem a fotóst. Rosszul viselem, ha valaki úgy emlékszik rám, hogy

- Jaaaaaaaa. Te vagy a Monfi húga?

Igen. Én vagyok. Többek között az is, de nem hiszem, hogy ez alapján kellene beazonosítani. Valahogy mégis meg kell ejteni azt a fényképet. Lehetne a suliban, de addig húzódott, hogy már csak péntek jöhetett volna szóba, csakhogy éppen nem volt tanítás. Aztán nagy nehezen megegyeztünk abban, hogy akkor szombaton találkozunk a Deák téren. Mondjuk nem sokon múlott, hogy ne legyen a képből semmi, mert nem elég, hogy tőlem akarnak valamit, még én aggódjak azon, hogy összejöjjön a találka, mert amilyen hülye vagyok, ha megállapodok valakivel valamiben, akkor próbálom tartani magam hozzá. Vagy legalább szólok, hogy bocs, de most nem majd még hívlak. A jövőben nem óhajtok ilyen programon részt venni. Ne kelljen. Légyszi!!

Most csak azért nem írom le azt amit gondolok, mert egy hét múlva én magam is zavarba lennék tőle. Túl sok lenne benne a csillag, meg a sípolás. Azért az emberi nemtörődömségnek, szarom belének is kellene lenni határának. Legalább is én így gondolom. Azután, hogy megcsináltuk ezt az egész cirkuszt, a újság, vagy az író, hogy ne általánosítsunk arra sem vette a fáradságot, hogy azzal foglalkozzon, amit ő maga ajánlott fel. Elküldte a cikket, hogy ha van benne valami amit úgy gondolom, hogy módosítani kellene az írjam bele/át pirossal, és akkor az úgy majd jó lesz. Tényleg nem írtam benne át csak két dolgot. Az egyik a nyelvórákkal kapcsolatos a másik meg szegény Aki neve. És ez utóbbit azt hiszem azért nem lett volna baj, ha figyelembe veszik. Egy darabig azon gondolkoztam, hogy talán elfelejtettem a válaszba becsatolni a levelet, de mivel tudtam, hogy a névre külön felhívtam a csaj figyelmét, hogy az úgy nem jó, és egyébként is a vezetéknevén hivatkozik rá az egész cikkben ami keleten elfogadott, de itt nálunk elég szokatlan, és mivel reagált arra, hogy mégis nekik kellene csinálni a képet, biztos voltam benne, hogy legalább az üzenet ezen részét meg kellett volna kapnia. És innen már csak egy lépés volt, hogy megkeressem, hogy mit is küldtem el neki tulajdonképpen. CSÓKOLOM BENNE VOLT A CIKK IS!!! Szegény gyerek kinyitotta az újságot és az első amit hallottam, hogy "Csigaumasz" " Helytelen" Ugyanis rögtön az első szó a neve volt, amit úgy ahogy van rosszul írtak le. És még csak azt sem tudtam mondani neki, hogy ne foglalkozzon vele, mert nekem is felbaszta az agyam. Úgyhogy most már tényleg. Először, utoljára, és soha többet.