Igazából még azt nem döntöttem el, hogy ennyire rosszul szocializálódott Aki, vagy nem teljesen tiszta. Ez utóbbi lehet, hogy durva, de néha olyan érzésem van.

Azt érzem, hogy jobban szeretne részt venni a családban, gondolom otthon azért nagyobb a családi összetartás, mint itt, és az is zavarja, hogy csak velem tud beszélni, de lassan eléri, hogy, ha majd tudna mondjuk Zoltánnal is akkor már majd ő nem akar.

Valamelyik este ülök itt a gép előtt éppen írom a blogot, mikor jön fel.

- Mit csinálsz?

- Írok valamit.

De, hogy szavamat ne feledjem. Azzal a lendülettel, amivel feljött még azelőtt, hogy válaszoltam volna, már itt hajladozik és olvassa, ami a képernyőn van. Hát nem tudom. Itt azért az alap, hogy nem olvasok bele abba, amihez semmi közöm.

- Ne olvasd Aki.

Nem zavartatja magát. Jó, lehet, hogy nem tudja mi az az olvasd. Elkezdek integetni a szeme előtt.

- Ne.

Továbbra sincs semmi hatás.

- Nem értem.

Még szerencse. Ez mondjuk nem annak szól amit mondok, hanem a szövegnek amit olvas. Akkor csináljuk másképp. Lerakom asztalra, mondom neki, megint, hogy ne.

- Bocsánat.

Alapvetően nem feltétlenül az volt a bajom, hogy olvassa, még az sem érdekelne nagyon, ha értené, de tavaly is volt ebből kisebb-nagyobb sértődés, hát most nem nagyon szellőztetem. Meg azt hinné az ember, hogy az úgy nagyjából egyértelmű, hogy más levelébe, naplójába, irományába felszólítás nélkül nem olvas bele az ember. Találja meg, olvassa el, ha már kiraktam a blogra, akkor már, magamra vessek, minek írok nyilvános naplót, de amíg az én asztalomon, gépemen van, addig viselkedjen úgy, hogy ez csak az enyém. Most már tényleg csak azzal a szándékkal írom, hogy magamnak. Meg annak a kevés embernek, aki facebook nélkül is olvassa.

De. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik, a hupogás. És ezt most már tényleg nem tudom megérteni. Persze megtehetném, hogy elrakok előle mindent, de azt hinné az ember, hogy 17 évesen már felfogja a dolgokat. Meg aztán mi lesz a következő, amit el kell dugni? A szekrény? Hajnali egykor megint arra ébredtünk, hogy valami hupog. Először csak kicsit, aztán jobban. Megyek ki, jön föl a kezében a kosárlabdával. Valahogy legurult. Kiveszem a labdát a kezéből, lerakom a helyére.

- Ne csináld Aki!

Aztán visszamentem aludni. A hupogás csak nem marad abba. Nem túl hangos, de pechjére mi is éjjeli baglyok vagyunk, így hallottuk. Először nem akartam tudomást venni róla, hiába mondta a Zoltán, hogy még mindig csinálja. Gondoltam csak nem ilyen hülye. Aztán egy idő után el kellett fogadnom, és ettől nagyon ideges lettem. Kimentem, másodszor már elég erőteljesen szóltam rá.

- Ne csináld!!

Láttam, hogy megszeppent, de egyszerűen hiába mondtuk már neki többször is kulturáltan úgy tűnik az nem jutott el az agyáig. És, hogy mit csinált? Csak a szokásos. Lejött mosakodni, amit fogmosással kezdett, és mivel közben unatkozott, vagy a franc tudja miért, elkezdett focizni. Hajnali egykor. Mikor már számtalanszor megbeszéltük, hogy a lakásban  nincs foci. Napközben sem, nemhogy hajnalban. És most már nem nagyon tudom, hogy mit csináljak ezzel. Én még csak bírom, de Zoltán egyre kevésbe. Nem hiszem, hogy túl sok húzása lehet még ezen a téren, ha egyáltalán lehet még. De most komolyan! Olyan nagy kérés az, hogy éjszaka csend legyen? Meg, hogy úgy általában ne hupogjon a lakásban? És most akkor felfogta?

Egyébként meg utálni sem tudom, mert néha meg aranyos is tud lenni. Meg azt is érzem, hogy hiányzik neki a család. Nem feltétlenül a sajátja, hanem az, hogy több legyen a családi elfoglaltság. Gondolom ezen a téren szorosabbak a japán kötelékek.  Szombaton 6-7 között kijön, hogy ö nyolckor el akar menni a többiekkel bulizni. Szerintem ilyenkor még mindig azt hiszi, hogy azt mondom, hogy nem. Isten áldjon édes fiam!! Élvezd ki ezt az évet, mert ha hazamész megint bekerülsz a kalitkába.

- Menj nyugodtan. Mikor jössz?

- Talán 10 után.

Na, azt kétlem. Ha nyolckor találkoztok, és nem rejtett szándékkal a magyar fiatalokból kiindulva inni mentek, biztos, hogy nem jössz haza 10-re.

- Ha 12-ig nem érsz haza, telefonálj!

- Jó.

- Érezd jól magad!

Előtte azért evett valamit, mert nem biztos, hogy közben esznek, üres gyomorral meg ne igyon, aztán elment. És éjfélkor felhívott, hogy 2 körül jön haza. Ugye, hogy ugye, és nekem lett igazam!!! Jól van. Ha kettő, hát kettő. Türelmesen vártam,  meg is jött kettőkor.

- Milyen volt?

Valahogy nem igazán akaródzik válaszolni neki.

- Nem volt jó?

Persze akkor hol voltál ennyi ideig?

- Jó volt, csak sokat ittam.

Lám csak! Ahhoz képest, hogy mikor idejött meg sem akarta kóstolni a pálinkát, mert japánban nem ihatnak, azért csak lazul valamennyit a hozzáállása. Helyes!! Egyébként kicsit aggódtam, hogy mi lesz, mert egyrészt az életkora miatt nem szokta az italt, meg a keletiek egyébként is másképp tolerálják az alkoholt, de nem volt semmi baj. Még csak meg sem látszott rajta. Kinek mit jelent a sokat. Önmagához képest sok, egy magyar 17 éveshez képest szerintem semmit. Aztán vasárnap délig nem került elő. :D

Eltelt némi idő. Azóta úgy tűnik, hogy minden rendben van. Jövő héten tököt faragunk. Valamikor az év elején beszélgettem Andrással, hogy ha van valami körlevél, akkor én legalább válaszolok, mert vannak sokan, akik semmire sem reagálnak. Nem igazán értettem akkor, hogy miről beszél, de most szembesültem vele én is. A tökfaragást össznépi mókának hirdettük, csak kértem, hogy előre szóljanak, hogy ki jön, meg ki nem mert azért az eszközök miatt nem mindegy, hogy mennyi kell. A társaság fele sem válaszolt. Így aztán amolyan lesz ami lesz módon ugrunk fejest a szerdába. :)