Arra jöttem rá, hogy ha a melóhelyen nincs időm arra, hogy írjak, akkor nincs időm arra, hogy írjak. Tiszta szerencse, hogy éppen nincs netünk, mertha net nincs, élet sincs. Szóval most van időm  írni.

Először is a családlátogatás, természetesen túlaggódva. Vagyis annyira nem aggódtam túl, mert amit gondoltam végül igaz is volt, de azért mindenki időben hazaért. Az egész felvonulás 7-re lett meghirdetve, és Aki fél hétkor még sehol. Én nem szóltam neki előre, mert azt mondta Szilvi, hogy ír a Facebookon, hogy elkezdik a családlátogatást, időpontokkal, hogy hova mikor mennek, aztán onnan majd mindenki tudja, hogy mi merre. Csakhogy az én gyerekem természetesen nem olvasta, mint utóbb kiderült, meg, ahogy gondoltam is, úgyhogy éppen csak hazaért időben. Szóval kisebb követség vonult fel, hogy most aztán megoldunk minden gondot. Csak éppen gond nincs. Legalábbis Aki szerint. Mondjuk azóta mióta megríkattam, egyelőre úgy néz ki, tényleg rendben vannak a dolgok. Azért ha már összeszerveztük, hát tényleg legyen is valami. A családlátogatás úgysem volt kamu, az kötelező. Asszem. Mikor aztán összegyűltünk a tábortűz köré es elkezdődött, a hogy érzed magad, meg milyen az iskola, kell e valamiben segíteni, szép lassan azért legalább ki tudta panaszkodni magát. Szóval azt hiszem összességében jó volt, hogy volt. Az  meg már megint csak nekem szívás mikor elhangzott, hogy mutasd meg a szobádat. Azt nem tudom, hogy benn a szoba milyen volt, de azt tudom, hogy a szoba előtt azért, ha tudom, hogy felmennek elkélt volna némi takarítás. Annyira azért nem volt rossz a helyzet, mint mikor még nem volt ott fent semmi, csak a számítógépek, de mivel ott viszonylag kevés ember fordul meg, nagyjából el is szoktam lógni a takarítást. Azért megtudtam pár dolgot. Egyrészt még mindig jár tánciskolába, pedig azt hittem azt abbahagyta. Az olasz sráccal az uszodába is eljutott, azt ugyan nem tudom, hogy tartós lesz e a dolog, de legalább már tudja, hogy ha el akar menni, akkor mit kell csinálni. Mondjuk azért a nem mindennapos helyzetekben derül ki leginkább, hogy azt hiszem, otthon az anyja tényleg mindent megcsinál. Nem valószínű, hogy csak neki, többnyire gondolom az egész családnak. Persze nem tudom, hogy az én fiaim ennyi idős korukban fogják e tudni, de…….  Édeseim! A tök vizes ruhát nem tesszük be a szennyes tartóba és pláne nem pakolunk rá még több ruhát, mert baromira bebüdösödik, amivel aztán semmit nem lehet csinálni! Vagy, ha mégis, akkor rettenetesen óbégatunk, hogy vizes ruha van benne és ki kellene mosni. Kedden voltak uszodába, csütörtök este kezdtem el mosni a cuccit és csodálkoztam el, mikor kiszedtem őket, hogy ez is vizes. Meg ez is. Meg ez is. Jesszus! Ebbe beleborult valami? Aztán megtaláltam az uszodás cuccát. Legalább már tudom, hogy miért vizes minden. Éppen ideje, hogy kimossam. Szóval, ha már foci nincs, legalább van uszoda, meg még van magyar óra, meg kendo, meg mikulás bulira való felkészülés, meg minden féle. Aztán majd mikor minden egyszerre fogy el, és nem lesz mit csinálniuk, akkor lesz a nagy pislogás az unalom miatt. Mondjuk az jó, hogy a mostani csapat úgy néz ki, hogy jobban mocorog, mint a tavalyi. Mennek, szervezkednek, buliznak, ha nem is olyan nagyon, de sokat vannak együtt. Isten tartsa meg a jó szokásukat!  Pénteken kicsit összeröffentünk a többi fogadó családdal, megosztani a tapasztalatokat, hogy kinek hogy telik az idő, milyen az élet plusz egyel, és azért ez kicsit megnyugtatott, hogy máshol is rettentően lassú  a kisfiam. Ma például kifigyeltem, hogy 15 perces ücsörgés után a reggeli felett, még nagyjából csak két falatot evett a tojásból, és egyet a kenyérből. Nehezen bootol szegény. De nem. Ugyanis nem csak a reggeli ilyen hanem az összes többi étkezés is.  Aztán van a nagy rohanás. Na, de nem ezt akartam írni, hanem, hogy Marina is mondta, hogy már mindenki kinn van az utcán magyaróra után, mikor ő még mindig a holmiját pakolja, aztán mikor  már mindent és mindenkit kisöpörnek a suliból, hogy kedves látogatók most már baromira zárnánk, és a többiek már odakövültek a kijárathoz, akkor ő még elmegy a mosdóba. Hát ja. Ő ilyen. De ahogy hallgattam, persze ilyenkor rajtam kívül mindenki csak a szépre emlékezik, azért apró-cseprő gondok mindenhol vannak.

Az olasz kislány meg hazament. Ezekkel a szerelmes olasz lányokkal mindig csak a baj van. Szegény, vagy nem szegény ezt majd az idő eldönti, állítólag egy hónappal az utazás előtt jött össze a barátjával, és egyébként sem nagyon akart jönni inkább az apja tuszkolta, hát idáig bírta. Anyuka, apuka bement az olasz AFS-hez, hogy akkor most azonnal intézzék el, hogy a kislány hazamehessen, mert nagyon haza akar menni. Így. Tényként. Itt már senkinek nem volt semmibe beleszólása, hát hazaengedték. Aztán majd két hét múlva szakít a frissen szerzett barátjával, és sírhat, ríhat, hogy minek  ment haza. Talán nem lesz igazunk. Meg a 3 hónapos kislány is lassan félidőnél jár, és már mondogatja, hogy ő tulajdonképpen nem is akar hazamenni. Azért ennyi idő alatt már meg lehet szokni egy másik országot, családot, és ha jól érzi magát ez a pár hét tényleg elég rövid. Állítólag van arra lehetőség, hogy meghosszabbítsa a maradást, ha az itteni családja is itt szeretné tartan, csak ezt a vér szerinti családnak kell az adott országban intézni. Okosabb lettem, hogy erre is van lehetőség. Nem mintha egyelőre szükségem lenne rá, de egyszer még talán lehet.

Na, és akkor a verseny. Szokás szerint nem volt izgalom mentes, bár nem úgy ahogy számítottunk rá.  Reggel hamar túlestünk az ilyenkor kötelező hisztin az indulás miatt, hiszen meg kell alapozni az egész napos jó hangulatot, ha az ember nem tud menekülni sehova. Minden évben eldöntjük, hogy elindulunk rendesen, és egyik évben sem sikerül. Főleg mióta megvannak a gyerekek. Ebből aztán minden évben megy az üvöltözés, plusz idén még az is bejátszott rendesen, hogy nem volt kedvem korán felkelni, és igazából tudtam, hogy egy fél óra alatt Akinak esélye sincs, hogy elkészüljön, úgyhogy azért próbáltam úgy csinálni mintha nekem sem menne ennyi idő alatt az elkészülés. Legalább ne egy emberre haragudjon Zoltán. Megosztottuk a terheket. Egyébként tényleg nem készültem volna el, bár ennyit azért valószínűleg nem tapogattam volna magamtól. 7 helyett fél nyolckor végre elindultunk, bár addigra apa már ott tartott, hogy ő most beül az autóba, és aki benn ül, az megy aki nem az nem. Na, itt kellett volna még meggondolni magam. Tehát nagy nehezen elindultunk. Nagyjából Kapuváron húzta le először Aki az ablakot, ami nálunk nem szokás, elég ideges erre mindenki. Egy ideig tűrtük, bár elég furcsa volt, hogy ki is dugta  a fejét, aztán mikor már nagyon hideg volt mondtam  neki, hogy legyen szíves húzza fel. Aztán Kapuvár végén eszébe jutott Zoltánnak, hogy szerinte rosszul van. És tényleg. Aaaaaz remek. De Pesrtől úgy jöttünk haza, hogy nem volt semmi baja. Akkor most mi van? Itt a pusztában két város között most nagyon nem tudunk semmit csinálni. Megálltunk, szellőzött kicsit, aztán mentünk tovább és imádkoztunk, hogy legalább Csornáig bírja ki. Csornán megálltunk a kórház előtt, kérdezem a portán, hogy van e olyan gyógyszertár ami vasárnap 8-kor nyitva van? Vagy legalább ügyelet. Bármi ahol gyógyszert lehet kapni. Előszed a néni egy papírt, mondja, hogy a Tescoban ügyeletes a gyógyszertár. Hát ezzel csak egy kicsit vagyok beljebb, mert Csornát azon kívül, hogy átmegyünk rajta hébe-hóba nem ismerjük egyáltalán, bár a Tescot nagyjából tudtam merre van, meg rá is segítettek, úgyhogy az irány megvolt, csak! Nem lehet megfordulni a 85-ösön. Biztos, hogy a vársoban van valami szebb neve, de nem tudom. El kell menni a legközelebbi körforgalomig, ami egy hányingeres gyerekkel nem kis kihívás. Azért megoldottuk, gond nélkül elértünk a Tescoig, rombolok befelé. A gyógyszertár zárva. Kérdezem a biztonsági őrt, hogy tudja e, hogy melyik az ügyeletes, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem ez. A Fehér Holló. Remek. Az hol van?

- Ismerős Csornán?

Még véletlenül sem.

- Menjenek vissza a kórházig – nem mintha nem onnan jöttünk volna - ott a bejárattal szemben van egy Raiffeisen bank, ott kell befordulni balra, és az utca végén ott a gyógyszertár

Az azért szép, mert ez még egy körforgalmat jelent. A következő meglepetés az volt, hogy abba az utcába nem lehetett befordulni, megállni meg nem tudtunk, úgyhogy a piros lámpánál kiszálltam mondtam nekik, hogy álljanak meg valahol, és várjanak meg. Tök szabálytalanul kiszálltam, átrohantam egy többsávos úton zebra és lámpa nélkül, ezek után már könnyedén megtaláltam a gyógyszertárat. 

- Mennyi idő, míg hat a gyógyszer?

- Fél órával indulás előtt kell bevenni.

Remek, de annyi idő alatt már oda is érünk. Azért megvettem, nagy nehezen az autót is megtaláltam, bevetettem Akival a gyógyszert, és bíztam benne, hogy legalább a tudat segít majd neki valami, és hála az égnek nem is volt baj. Közben Botond folyton azon aggódott, hogy el fogunk késni, és, hogy megvárnak e minket. Nem. Nem várnak, de ez most egy kicsit fontosabb. Egyrészt nem jó az, ha valaki rosszul van, másrészt hányás takarítani az autóból nem az a meló, amire a nagyközönség vágyik. Odaértünk a versenyre, felszereltük magunkat, levettünk minden meleg ruhát mondván, hogy meleg van, neveztünk, aztán elmentünk melegíteni egy kicsist. Közben igyekeztem felkészíteni Akit, hogy mire számítson, mert abból amit láttam az európai íj nem olyan mint kyudo, és otthon nehezen talált el bármit is. Nehogy nekem agyvérzést kapjon, hogy nem talál el semmit. Egyébként nem is talált el, de ez nem feltétlenül csak az ő hibája volt, mert a kyudoban meghatározott pályán táblára lőnek, egyenes vonalban. Itt meg minden cél lent van a földön, nem tábla, hanem figura, és a távolság is változik. Teljesen más, de büszke voltam rá, mert minden gond nélkül vette, hogy mellélövöldözik. Egyébként a lefelé iránnyal volt a leginkább baja. Mindnet  a célok fölött lőtt el. A díjkiosztón kapott külön díjat, mert ilyen messziről még sosem volt résztvevőjük. A kicsik is megkapták a szokásos tábla csokijukat, úgyhogy mindenki hulla fáradtan, de viszonylag elégedetten ment haza. Visszafelé már jó időben bevetettem vele a gyógyszert, biztos ami biztos alapon.

Összességében azt hiszem nem aratott nagy sikert a verseny, de legalább mindenki elfáradt mire hazaértünk, úgyhogy már nem volt sok ugrálás. Az egyetlen, amit utálok, hogy elmegy az egész vasárnap vele, másnap meg dolgozni kell menni, olyan mintha nem is lett volna hétvége. Minden évben megfogadom, hogy ilyenkor hétfőre szabit veszek ki aztán persze sosem. Sebaj. Talán majd jövőre.