Megvan a következő. Elég hamar. Lassan komolyan nem tudom, hogy mihez kezdjek, úgyhogy segítségért folyamodtam. Hátha kicsit a fejébe lehet verni az európai mentalitásból valamit.

Nem teljesen az ő hibája, szokás szerint megint sikerült hoznom a formámat, de komolyan jó lenne tudni, hogy mit ért meg az angolból, és mit nem.

Őrületbe kerget a sóhajtozásával, bár így legalább tudom, ha valami baja van. Olyan mintha egy fújtató mellett lenne az ember. Ezen kívül azt vettem észre, hogy ha ideges, akkor majdnem, hogy kiabálva válaszol az embernek. Vagy nem is kiabálva, de olyan hangon mikor az ember valakinek felháborodottan, bunkóbb hangnemben válaszol. Nem mondom, hogy jól esik, mert alapból segíteni akarok neki, de sebaj, ettől nem dől össze a világ, én is bírok olyan hangnemben beszélni a családommal, amiért később rájövök, hogy csak jól szájon kellett volna vágni, de ez nekem természetes, szóval legalább valamilyen formában kifejezi az érzéseit.

Ülünk a vacsoránál, mellettem a fújtató, enni nem is nagyon tud a sóhajtozástól. Egy darabig hallgattam, aztán mikor már nem bírtam tovább:

- Valami baj van?

- Igen.

- Mi a baj?

Elkezdett rohangálni a szótárakért, összeszedett hirtelenjében vagy négyet, majd közölte, hogy magyarul akarja mondani - ami egyébként nagyon helyes – aztán  összeherkelt két olyan mondatot, amiből még véletlenül sem tudtam, hogy mit akar. Sebaj. Lesz ez még jobb is. 20 perc után aztán mégis arra jutott, hogy akkor angolul. A probléma a következő. Tegnap tánciskolában, volt, és amikor partnert cseréltek, az egyik lány elkezdett nevetni. Azt nem értettem, hogy rajta, vagy azon, amit mondott, vagy tulajdonképpen min is, de magára vette. Most is megkérdezte, hogy mi a vacsora, és mikor ő is mondta, akkor az Attila kinevette, és, hogy a JAPÀN EMBEREKNEK milyen fontos, hogy mit gondolnak róluk mások, és mennyire rosszul esett neki, hogy Attila is kineveti. Azért itt több dolog miatt is majdnem elszakadt a cérna. Egyrészt szakadjunk már el japántól. Már több mint egy hónapja itt van, de olyan mintha még mindig otthon lenne. A magyar emberek mások. Igen, itt kifejezik az emberek azt, hogy mit éreznek. Ha valamit viccesnek találnak, vagy zavarban vannak, főleg ha lányok, akkor vihorásznak. Mindenen. Nem olyanok, mint a keletiek, akik inkább magukba fojtanak mindent, csak meg ne látszódjon rajtuk, hogy mit éreznek, és nehogy megbántsanak másokat. Ez itt nem így működik. Szerinte sajnos, szerintem nem. Más világ. Azzal meg, hogy az Attila kiröhögi, bár az apja szerint nem röhögött, hanem a szokásos stílusában, ami nem túl szelíd, mondta neki, hogy mi a kaja az asztalon, nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. A gyerek öt éves, igazából azt sem érti, hogy miért van folyton egy idegen ember az otthonában, csak elfogadja. Zavarja, hogy nem érti, hogy a másik mit mond, azt mondja, hogy „Csendet!”, ha angolul beszélünk, és mindemellett van egy olyan stílusa, amit többnyire tőlem örökölt, csak én már tudom valamennyire kontrollálni, ő meg kicsi még, és szarik a világra, csak az a fontos, hogy neki jó legyen. Ha őszinte akarok lenni, azért mivel nekik itthon kevésbé problémás a helyzetük, van, hogy jócskán háttérbe szorulnak. Ha ezen nem tudja Aki túltenni magát, akkor gondok lesznek. Jócskán.

És itt jön az én hülyeségem. Meg az, hogy nem igazán érti az angolt. Mert megmondtam neki, hogy a gyerek viselkedésével nem tudok mit kezdeni, de, ha emiatt nem érzi jól magát nálunk, és úgy érzi, hogy menni akar, akkor az AFS lehetőséget ad arra, hogy, ha akar akkor családot váltson. Na, ebből szerintem csak azt fogta fel, hogy váltson családot, pedig én nem ezt mondtam neki. Sőt! Aztán már mondhattam, hogy én nem akarom, hogy menjen, csak a lehetőség megvan rá, de ezt már egyáltalán nem fogta, hanem elkezdett pityeregni. Ne sírj már, nincs semmi baj, hacsak az nem, hogy teljesen alkalmatlan lennék komolyabb ügyek diplomáciai elrendezésére, mert abból rövid úton háború lenne. És még csak meg sem szeretgethetem, mert mit tudom én mit gondol, mit akarok tőle.

Viszont azt igenis meg kellene értenie, hogy az európai emberek mások, mint a keletiek. Ők kifejezik az érzéseiket, nyilvánosan is sírnak, és nevetnek, és adott esetben nem foglalkoznak azzal, hogy ettől más, hogy érzi magát. Tudom, hogy rengeteg idő van még arra, hogy megszokja ezt, 16 évet nehéz megváltoztatni pár nap alatt, de ezen a téren semmi változást nem látok a viselkedésében. Egy hajszálnyit sem.

Hétfőn családlátogatás lesz. Remélem mások jobban meg tudják értetni vele a dolgokat, mint én.

Ma estére azért már szelídült a helyzet. Most megint mosolygunk, csak attól félek, hogy csak a felszín nyugodott meg. Mindenkinek szüksége van egy kicsit több időre. Meg lelki támogatásra.