Az a baj azzal, ha az ember csak sok-sok hetente egyszer-egyszer jut ahhoz, hogy leírja a történéseket, hogy már azt sem tudja, hogy mit írt akkor, mikor leírta, hogy miről fog íni.

Évek óta húzódik a lakásfelújítás, és valahogy mindig akkor száll meg minket a Szentlélek, mikor megjön a cserediákunk. Tavaly pár napja volt nálunk Klear, mikor úgy hozta a sors, hogy végre hozzájutottam ahhoz a szekrénysorhoz, amire évek óta fájt a fogam, úgyhogy szegény ült a rumli közepén és nagy szemekkel bámulta, ahogy habzó szájjal vigyorogva hajigálom ki a szekrényből a ruhákat. Idén végre eljutottunk odáig, hogy akkor most már meg kellene csinálni a hálószobát, mert nem annyira vicces, mikor télen odakünn hideg van, meg szél, meg zimankó, nekem meg esténként alvás közben lobog a hajam a szélben. Félreértés ne essék nem kint, hanem a szobában, csak olyan rés volt az eresztékek között, hogy simán befútt a hideg. Tehát akkor lépjünk a tettek mezejére, és pakoljuk ki a szobát. Hová pakol ilyenkor az ember? Oda. A nagyszobába. Nekünk ez már nem szokatlan, hogy időnként előáll olyan helyzet, hogy csak ösvényeken lehet közlekedni a szobában, de egy új jövevénynek ez elég furcsa lehet. Az ötlet az volt, hogy veszünk a sarkokba hungarocell díszcsíkokat, azokat valahogy odaimádkozzuk a falra, és az majd jól nem engedi be a hideget. Ha rendesen meg tudjuk csinálni még csak csúnya sem lesz. Tehát akkor harcra fel, iránya  festékbolt1 A sors valahogy úgy hozta, hogy valamiért Akival mentünk be. Nagyjából a bejáratnál kapta a kezét az orrához. "Büdös!" Ez?!!? Hol van ez még a büdöstől? Majd ha már fölragasztottunk, kentünk mindent a falra. Az lesz büdös. Napokig. Hetekig. De nem akartam mindjárt az elején elkeseríteni. Aztán elkezdett Zoltán dolgozni és természetesen a 2 napból kicsit több mint egy hét lett, mert "ebben a házban semmi sem derékszög!!!". Nagy ügy! Mutass olyat, amiben igen. A kőműves először iszik, aztán talán csinál is valamit. Legalábbis a régiek így tettek. Örülhetünk, hogy összeért e két fal. Még hogy derékszög!!! Egy darabig még le tudtuk a matracunkat tenni az üres szobában, akkor még csak tudtunk aludni rendesen, aztán eljött az az idő is, amikor már nem. Na jó, de akkor hogyan tovább?  A nagyszobában nem túl jó, mert gyakorlatilag egyben van mindennel, mégsem kellene minket bámulni mindenkinek aki a lakásban van. A gyerekek szobájába nem fér be a matrac, az ágyaik meg elég szűkös egy felnőttnek plusz egy gyereknek. Főleg mert Attila még mindig úgy alszik, hogy van, hogy a feje reggel ott van, ahol a lába volt este. De legalább már nem esik le az ágyról. Sok más lehetőség nem maradt. Elő a sátorozáshoz vett matracokkal, le a gyerekszobába a földre, akkor azon alszunk. "Neeeeeeeem akarooooook!" Olyan kemény , mint a fene. Vagyis mint a föld. Két éjszakát bírtam aztán közöltem, hogy akárhogy áll a szoba, én ma már  a saját ágyamban fogok aludni. Ez azt eredményezte, hogy ugyan a Zoltán kifestette a szobát, de ha nem lett volna olyan ügyes még azt is mondhattam volna, hogy szinte csöpögött a festék, így csak azt mondom, hogy még nagyon is fogott. El lehet képzelni, hogy milyen aromában aludtunk, még úgy is, hogy egész éjjel sarkig ki volt tárva az ablak. Két napig úgy ébredtem reggel, hogy fájt a fejem, és hányingerem volt, de legalább nem fájt semmi végtagom. Valamit valamiért. Egyébként a szoba a mai napig nem teljesen szagmentes.

Mi is volt még. Iskola. Idén nagy gonddal kiválasztottuk, hogy a gyerek az Orsolyába fog járni. Mármint a saját. Aki iskoláját már nem válogattuk ennyire, neki már kényszer volt az iskola, bár egyelőre úgy tűnik, hogy nem nyúltunk mellé. Szóval Orsolya. Apa közölte, hogy ő is oda járt, az ő gyerekei is oda fognak. Nóóóórmááális? Igaz, hogy a gyerekeke katolikus óvodába járnak, de ott még csak el lehetett bliccelni valahogy a misére járást, de ez a suliba már nem fog menni. Ha a gyerek katolikus iskolába megy, akkor bizony keményen minden héten templomba kell menni. Még neked is apa. Persze megint én voltam az aki nagy feneket kerít a dolognak, mert majd figyeljem csak meg, hogy ő is fog misére járni. Hát figyeltem. Nem nagyon akaródzott neki eljönni első alkalommal. Be is próbálkozott, hogy menjek el egyedül a gyerekekkel. Mondtam neki, hogy na, akkor ezzel most nagyon gyorsan álljon le, mert nekem nem gond a templomba járás, de ő erőltette az Orsolyát, szóval tulajdonképpen, ha valaki most itthon maradhatna, az én vagyok. Aztán abban maradtunk , hogy akkor megy mégis az egész család. Csakhogy nem számoltunk Akival. A mise fel 11-kor kezdődött, ő megy fél tízkor kóválygott elő és állt neki reggelizni. Ezzel alapból nem is lett volna baj, mondtam, hogy mi nemsokára elmegyünk, mire mondta, hogy ő is. Mindjárt a homlokom közepére szaladt a szemöldököm. Egy normális embernek ennyi idő elvileg bőven elég arra, hogy elkészüljön, de azzal a sebességgel, amivel eszik, még a reggelivel sem fog végezni. Látszódhattak a  gondolataim az arcomon, mert mindjárt meg is kérdezte, hogy nincs már rá elég idő? Hát nincs. Majd jössz jövő héten, csak kicsit előbb kezdjünk el koncentrálni a dologra. Igazából nem nagyon gondoltam rá, hogy jönni akar. Aztán következő héten sikerült mindannyiunknak együtt menni, illedelmesen végigülte az egészet, de legközelebb már nem akart jönni. Mondjuk nem nagy újság Attlia sem, csak neki nem volt választása. Az a haldoklást, amit végig bír csinálni egy mise alatt, nem semmi. A pad környékén sem kell már takarítani jó pár napig, nem, hogy ott ahol ül, de szokni kell a témát, mert úgy néz ki bármennyire is nem szeretném jövőre ő is iskolába megy. Az élet nehéz.

A következő pont az, hogy rácsodálkozik a dolgokra. Ez úgy igaz is, csak már nem tudom, hogy mire. De ha már eszembe jutott leírom, a családunk által közvetített kultúrsokkot. Ugyanis a gyerekeknél nem szokás a pizsama felvétel a fürdőszobában, amíg nincs nagyon hideg a lakásban, inkább csak átrohannak meztelenül a fürdőből a szobájukba, aztán ott öltözünk. Érdemes lett volna mindenkinek látni Aki arcát, mikor először meglátta ezt a műveletet. Első körben elkerekedtek a szemei, aztán elkezdett röhögni. De nagyon. Gondolom ilyet otthon nem nagyon lát.

És akkor talán az eddigi legnagyobb törés, ami itt érte Sopronban, a foci. Egyébként is jellemző kedves kis országunkra, hogy nem létezik olyan, mint tömegsport, de azt hiszem, hogy ez a városunkra különösen is jellemző. Nem létezik olyan, hogy tömegsport. Nálunk csak utánpótlás van. Ergó, ha valaki csak úgy akar sportolni valamit, hogy elmegyek, aztán játszom valahol szórakozásból, olyan nincs. Főleg, ha nem kosárról van szó. Mert az van az utolsó utcasarkon is, de más nem nagyon. Szóval hamar kiderült, hogy az, hogy majd valami sulicsapatban elbohóckodik, az csak álom, mert az iskolákban csak kosár van. Akkor maradt az UTÀNPÒTLÀS csapat, bár alapból voltak félelmeim, ami be is igazolódott, de olyan megszállottan viselkedik a foci iránt, hogy gondoltam jó, akkor próbáljuk meg. Hát nem. Nagyjából az lett, amire számítottam. Rövid úton elzavarták a francba. Nem is játszott még soha, érzéke sincs hozzá, meg egyébként is ezek a srácok 5-6 éves koruk óta fociznak, csak zavarja az edzést. Ezzel idáig nem is volt baj, teljesen értem, hogy nincs ott keresni valója, ideges akkor lettem mikor az edző közölte, hogy keressen magának valami más sportot. Mondjuk küzdősportot. Az a vérükben van!!! MI A BÜDÖS FRANC EZ A BALFASZSÀG?!?!?!?!?!? Miért kellene, hogy egy ázsiainak a vérében legyen a küzdősport? Mert ezt látjuk a tv-ben? Mert ez a hülye sztereotípia van benn az idióta fehér embernek a fejében? Ha valaki ázsiai, akkor az úgyis csak ugrálni meg verekedni jó? Akkor a mi vérünkben mi van? A miénkben van a foci? Látszik is a magyar foci színvonalán. Basszus még most is ideges leszek, ha csak rá gondolok. Most ott tartunk, hogy akkor elmenne úszni. Az rendben van, hogy azt mondja tud mind a 4 úszásnemben úszni, de nem tudom, hogy mennyire, és ugye nálunk csak utánpótlás van. Meg versenyre nevelés, mert a magyarnak csak az az eredmény, ha valaki sorra nyeri a versenyeket. Én meg nem tudom, hogy mit csináljak, mert ha odamegyünk, hogy úszni szeretne, de nem tud annyit, mint a 15-16-17 éves úszók, és ott is azt mondják neki, hogy nem járhat, lehet, hogy ámokfutó lesz belőle. El kellene vele menni, megnézni, hogy mennyire tud úszni, de az mégis hülyén veszi ki magát, hogy gyere, mutasd meg mit tudsz, aztán majd eldöntöm, hogy elviszlek e van nem. Mondtam neki, hogy először menjen el nézze meg az uszodát, meg úszni magától is elmehet nem kell hozzá csapat, de még arra sem volt időm, hogy elmenjünk az uszodába. Meg nem úsztam már vagy 3 éve. Az sem biztos, hogy tudok még. :( Keríteni kellene valakit, aki elmegy vele.

Ki tudja hol a Tölgyes köz? Én nem tudtam. Egyszer csak csöng a telefonom, nagy nehezen rájövök, hogy ki van a  vonal másik felén.

- Kati? Eltévedtem.

Az igen! Egy ekkora városban az nem kis teljesítmény.

- Hol vagy?

- Nem tudom.

- Mit látsz?

- Semmit.

- A városban vagy?

- Nem.

O. Oóóóóóóó. Jó akkor próbálj meg keresni egy utcatáblát. Mi van rá írva. Nem próbálom meg leírni, hogy miket írtam fel, bár biztos vagyok benne, hogy az, hogy nem értettem, 100%-ig az én hibám, mert az angol ábc-t nem annyira értem, ha betűzni kell, szóval nagyjából csak negyedszerre értettem meg és akkor is csak jó közelítéssel, hogy Tölgyes köz. Ok. De melyik városban? Mert nálunk nincs olyan, hogy Tölgyes köz. Vagy van? Persze, jó ha az ember a net előtt ül, mert onnan már könnyen lehet egy várostérképet találni, ami megmondja, hogy van ám, és még azt is pontosan közli, hogy hol.

- Maradj ott ahol vagy. Zoltán mindjárt megy érted.

Mikor apa odaért, azt mondja békésen ücsörgött egy kerítés sarkán, és az is kiderült, hogy 10-esre szállt az egyes helyett. Viszont amin meglepődtem az az volt, hogy a dolog mennyire megviselte. Én meg nem értettem, hogy miért. Olyan sóhajtozásba volt, hogy azt hittem elfújja a házat. Sóhajtozni azt egyébként is tud, de nagyon.

- Mi a baj?

- Semmi

Ez ment vagy 4-5 alkalommal mire kinyögte, hogy most ő gondot okozott nekünk, hogy érte kellett mennünk és, hogy japánban milyen udvariatlanság másoknak gondot okozni. Azt hiszem nem bírtam a fejébe verni, hogy nekünk az a gond, ha nem szól és nem az, ha igen, meg egyébként sincs japánban, amit vagy nem akar vagy nem tud elfogadni, mert más sem hallok, hogy japánban így meg japánban úgy. Remélem, csak a honvágy beszél belőle.

Megvolt a nagy riadalom is, hogy tönkre ment a számítógépe. Mikor kiment az udvarra még működött, most meg se kép, se hang, még csak be sem tudja kapcsolni. Mondjuk azt nem tudom, hogy ezt hogy közölte az apjával, de apja pár órán belül írt egy mailt Zoltánnak, hogy most akkor tényleg tönkre ment e a gép, és mit lehet csinálni? Na, ez jó kérdés. Ezt én sem nagyon tudom. Látszólag minden adapter, átalakító, kütyü világított, a gép mégsem ment. Mivel a laptop viszont nehezen bontható, az ember ilyeneket szívesebben visz szakszervizbe. Azért felhívtam a tesómat, hogy szerinte hova vigyük, neki ez mégis csak a szakmája. Csend. Milyen márka? Hát tudom én!?!?!?? Intermause. Fogalmam sincs. Aztán abban maradtunk, hogy vigyük oda ahova a sajátunkat szoktuk hordani, max ők majd megmondják, hogy hova tovább. Aztán mielőtt elmentünk volna, még megszánt minket a tesóm, és kijött megnézni. Elkezdett olvasgatni, hümmögött egy darabig, a 3 átalakítóból kivágott mindent. Összedugta anélkül, és láss csodát működött. Valami a kidobott madzagok közül nem működött, a gép ment, amíg az aksija bírta, aztán már nem. Nagy volt az öröm meg a megkönnyebbülés. Főleg az enyém, hogy mégsem kell rohangálnom a városban. Viszont azt hiszem, konyíthat az elektronikához, mert a tesóm egy mukkot sem beszél angolul, viszont amit leírt neki egy papírra nekem tök lila volt, ő meg csak bólogatott. Egy nyelvet beszéltek. :D

Idén megpróbálok taktikát változtatni, és kicsit nagyobb távolságot tartani a befogadott gyerekemtől, hátha akkor jobban nekivág a nagyvilágtól. Egyelőre nem nagyon tűnik úgy, hogy bejön a teória, de majd meglátjuk. Viszont így azért némileg kevesebbet tudok arról, hogy mi történik körülötte. Elkezdődött az Orsolyában a tánciskola. Jött a papírkájával, mutatta, hogy mikor lesznek az órák, én meg nyeltem egy nagyot, hogy akkor most mit mondjak neki. Menjen, vagy ne menjen? Olyan dolog ez, amit erőltetni kellene? Igen!! Mindenképpen. Ilyen biztos, hogy nincs nekik otthon. Viszont ha abból indulok ki, hogy tavaly Klear mennyire nehezen járt...... És itt a következő meglepetés. Arra a kérdésre, hogy akarsz menni vagy nem, a válasz igen volt. Mindenféle rábeszélési kényszer nélkül. Meglepődtem. Nagyon. A múlt héten meg is volt az első óra, azzal jött haza, hogy jól érezte magát. Amit tanítottak nagyon könnyű volt. Nem nagyon tudom, hogy mit tanítottak nekik, de ez a gyerek tele van meglepetésekkel. Viszont arra rácsodálkoztam, hogy milyen korán van ebben a suliban a koszorúcska. Az ilyet nem a farsangi időszakra szokták csinálni? Legalább a koszorúcskát? Sebaj. Legalább hamar túl leszünk rajta.

A múlt hét elég húzós volt. Nagyon sok volt a program. 25-én Rothos iskola/diáknap volt. Mondjuk az időben nem voltam biztos, hogy ki fog tartani, de nem esett az eső. Legalább is nem  számottevően. Szóval reggel szépen összecuccolt, vagyis inkább előtte este, a Roth kolesznál volt a gyülekező, onnan nem gyalog mentek ki azt hiszem, hogy a görbehalmi autóspihenőig. Mikor aztán hazajött, a jobb kezét fájlalta, amit nem nagyon értek. Az indok ugyanis az volt, hogy ijászkodott, és attól fáj a jobb keze. Ettől mondjuk nem éreztem magam olyan nagyon jól, de egy alkalomról volt szó, úgyhogy mindegy. Az oka, amiért kiakadtam az az, hogy Akinak van tapasztalata az íjászatban, bár a magyar íjakal nem igazán boldogult mikor kimentünk gyakorolni, mert azért más, mint a japán íj, de akkor is azért többet tud, mint az alapok. Mondjuk, lehet, hogy ez volt a baj. Ugyanis ha valakinek már volt a kezében íj, mondjuk többször mint, hogy csak kipróbálja, akkor annak beidegződött, begyakorolt mozdulatsorai vannak. Mint például, hogy, hogy céloz, hova húzza az ideget, hova tart célra. Ilyenek. A sarkalatos pont pedig, ha az embernek fáj az ideget húzó keze az, hogy hova húz. Vagyis hogy meddig. Mert ha túl erős az íj, és azt is oda akarod kihúzni, ahova a sajátodat, akkor az igen meg tudja terhelni az ember kezét. Ismerek olyan embert, akinek nagyon tönkrement a válla, mert jó magyar szokás szerint 80 font alatt nem íj az íj, olyat férfiember nem vesz. Csak összehasonlítás kedvéért, az enyém 35-ös, Zoltáné is 40 alatt van, pedig ő nagyon nem gyenge ember. Az erős íjat az emberek általában vagy csak 10-15 cm-re tudják kihúzni az 50 helyett, vagy úgy megerőlteti magát, hogy tönkre megy mindene. Persze nem tudom,, hogy milyen íjat vittek ki magukkal az erdészek, de ha a gyerek úgy jön haza, hogy fáj a keze, akkor biztos, hogy nem jót, mert nem hiszem, hogy egész nap csak íjászkodott volna. Azt hiszem ez is olyan, mint a futás. Az emberek azt hiszik, hogy futni mindenki tud, pedig nem. És azt hiszik, hogy egy nyílvesszőt kilőni egy íjjal mindenki tud. Pedig nem. Mindenesetre azért volt sikerélménye is, mert azzal, jött haza, hogy egész közel talált a közepéhez. Persze kérdés, hogy milyen messziről, de legalább ha idén is megyünk versenyre, talán eltalálja a célokat. A baj csak az, hogy az idő sem a legjobb, se a versenyt nem írták még ki, pedig ilyenkor már szokták.

Csütörtökön 26-án Megvolt az IDD day, ami sajnos idén érdeklődés hiányában elmaradt. Na, jó el nem maradt, de az idő idén sem kegyelmezett nekik, így beszorultak a Lisztbe, így viszont nem voltak szem előtt, tehát nem nézte meg őket senki. Tulajdonképpen csak önmagukat szórakoztatták. :(

Pénteken meg Győrbe volt az iskolával. Valami versenyre mentek, ha jól értettem valami hittannal kapcsolatosra, bár ebben nem vagyok biztos, de nagy lelkesen hívták őt is, ő meg nagy lelkesen ment. Aztán este mikor hazajött a szokásos kérdés.

- Milyen volt?

ÉS a szokásos válasz

- Fáradt

Érdekes, hogy tavaly is folyton ezt hallgattam. :D

Szombaton megvolt a szüret. Idén kihagytam. Hideg is volt, korán is volt, szüretelni is utálok, meg autónk sincs még mindig. Reggel elvittem a gyülekezőre, délben meg szóltak, hogy akkor most lehet érte menni, mert elindultak hazafelé. Öltözök, megyek anyámék kulcsáért, ülök be az autóba, majd látom, hogy a kocsi mögött egy másik keresztbeáll. Mivan?!?!?! Húzz már innen öreg! Mennem kell! Mikor éppen kipattantam volna, hogy elküldjem a francba, látom, hogy az autóból száll ki Aki. Ja, jó! Akkor nem szóltam. Ha valaki taxit játszik, Isten tartsa meg a  jó szokását. Azért csak kikászálódtam megköszönni, hogy hazahozták, láttam, hogy András ül a volán mögött.

- Szia. Hogy vagy? Nem hiányzunk?

- De. Tulajdonképpen igen.

:( Pár mondatot még beszéltünk, aztán mindenki ment a saját útjára.

És akkor a végére már csak apróságok maradtak. És tulajdonképpen ezek azok, ami a címet ihlették, és ezek azok amik felvetik bennem a kérdést, hogy vajon azért más világ mert japán, vagy az ő világa más, mint amit könnyen el lehetne fogadni.

Az első hupogás, amivel nem tudtunk mit kezdeni az az volt, hogy elkezdett benn focizni a szobába. Miután rájöttem, hogy mi ez a hang, megegyeztünk, hogy ezt akkor többet ne csinálja. Focizni a kertben lehet, itt bent nem. A következő meglepetés az volt, mikor valamelyik nap ülünk fenn a gépek előtt, ő is, meg mi is, és éjfélkor egyszer csak felpattan és leviharzik. Tíz perc múlva megyek én is, de elég fáradt voltam, nem nagyon volt az agyamba, hogy hol vannak a gyerekeim, láttam, hogy ég a szobájukban a villany, meg megy náluk a tv, hát automatikusan befordultam, hogy lekapcsolok mindent meg betakarom őket. A meglepetés akkor ért mikor látok, hogy a kicsik helyett a nagy ül, és nézi a tévét, miközben valamit hangosan magyaráz. De még csak nem is focit nézett, hanem azokat a riportokat, ami foci közben/előtt/után szokott lenni a Sport1-en. Gyorsan elzavartam, hogy én akkor most hoznám a kicsiket, úgyhogy lesz szíves visszamenni a szobájába. Pár napja megtörtént az is, ami miatt nem voltam biztos, hogy nem repül ki szegény az erkélyről, csukott ajtón keresztül. Ritkán látom Zoltánt ilyen idegesnek. Szintén este a normális zörgési idő után, megint hupogásra ébredünk. Olyan fél 11 körül. Én a gyerekek mellől keltem fel, Zoltán már aludt rendesen a mi szobánkban. Éreztem, hogy gyorsabban kell reagálnom, mint Zoltánnak, megyek fel, azt hittem megint focizik. Na, nem. Kendózott. Azt hinné az ember, hogy az csendes. Persze. Amit a kezével csinál. Viszont a lábával akkorákat hupog, hogy még a pincében is hallani lehetett szerintem. Mondtam neki, hogy akkor talán ezt is hanyagoljuk, mert ha felébrednek a fiúk, nem nagyon alszanak vissza.

Más világ. Persze annak idején figyelmeztetett az apja: Jó gyerek, csak a saját időbeosztása szerint él. Úgy van! Csak jó lenne, ha a mi időbeosztásunkat is figyelembe venné. Kicsit félek, hogy mi lesz a következő.