Jelentősen megnőtt a tejfogyasztásunk. De úgy izomból. A sajátjaim is tudtak inni bősséggel, ha hagytam nekik, de Akihiro valami döbbenet. Szerintem egy nap négy liter tejet simán meg tudna inni. Gyakorlatilag úgy is mondhatnám, hogy nem iszik mást. Legalábbis ez volt a helyzet az elő pár napban. Azóta azért mérséklődött a helyzet, de még mindig kóros. És nem feltétlenül az a bajom, hogy issza, bár ki bír ennyi tejet venni egy gyerekre, inkább az, hogy ez baromira nem egészséges. Az is kétséges, hogy egyáltalán szabadna e tejet innunk, de ez a mennyiség szerintem nem normális. Lehet, hogy bőgni fog, mint egy tehén, mire az év végén hazamegy. Megyek, veszek valahol egy tehenet.

Egyébként próbálunk egymáshoz csiszolódni, ami nem feltétlenül megy olyan jól. Kezdek rájönni, hogy arany életünk volt Klear mellett. A csereév végére talán túlságosan is beilleszkedett a családba, de valahogy bizonyos dolgokban már az elején is talpraesettebb volt. Mondjuk az önellátásban. Persze az is igaz, hogy ezekben a dolgokban azért lányok jobbak, mint a fiúk. Hát, akarja, nem akarja, Akinak is fel kell majd nőnie, mert nekem sem szándékom, sem időm nem lesz arra, hogy mindent megcsináljak helyette. Azt hiszem ő az a gyerek, aki jelentősen másképp megy majd haza, mint ahogy eljött. Másrészről, meg a fiúkkal sokkal jobban megtalálja a közös hangot. Valamit valamiért.

Az elmúlt pár napban azért nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy meggondoltam magam, én mégis inkább visszaadnám, bár ez nem feltétlenül az ő hibája volt. Merthogy megkezdődött az őrület a tartózkodási engedélyével kapcsolatban. Mi kell, mi nem kell, mit hol csináljuk, basszus még ez sincs meg, azt meg át kell dátumozni tavalyról, mert hétfő reggel van, már úton kellene lennünk Győrbe, én be nem megyek a céghez még egyet kérni, meg ilyesmi. Ebben a pár napban többet nyavalyogtam szegény Szilvinek, mint tavaly egész évben. Hétfőn vittük végre a kocsit Győrbe szervizbe, most, hogy eltelt az egész nyár és sok hónap után azt mondta a román biztosító, hogy jó akkor mégis fizet, gondoltuk akkor egy füst alatt elintézzük ezt a bejelentést is. Én kis naivan felhívta a bevándorlási hivatalt mondván, hogy azért messze van, hogy csak úgy elmenjünk még egyszer, ha valami hiányzik. Az egyik ügyintéző közölte, hogy nem kell semmi csak a szállásbejelentő, az útlevél meg a gyerek. Mert úgyis elkezdték már kintről intézni a papírjait. Na, a mondat második felétől kezdett a dolog furcsa lenni, mert  a japánoknak NEM kezdik el kint intézni a dolgaikat, és itt kezdődött Szilvinek is  a neheze. Mert ha ez nem elég akkor mit kell vinni? Kiderült, hogy igen is sok mindet. Ilyen nyilatkozat, olyan nyilatkozat, szállásbejelentő, tulajdoni  lap, kereseti igazolás, meg még ki tudja mi minden. És a dolgok nagy részéért fizetni kell. Méghozzá nem is keveset. Először a tulajdoni lap árát kértem el tőle. Furcsán nézett rám, de azért odaadta. Másnap mentük az illetékbélyegért mondtam, hogy itt majd kell fizetni 18.000 Ft-ot, de adja ide nekem, mert akkor gyorsabban megleszünk. Ezt nagyon nem értette. Az én angolom sem túl fényes, de Klear jó volt, megértett mindent. Ehhez képest most én próbálok neki mindent háromszor, három féle képpen elmondani, de hát az én tudásom sem határtalan, sőt nagyon is határos, szóval szerintem sokszor nem érti, csak belenyugszik. Csakhogy ez a 18.000 Ft nem ment le a torkán. Tegnap már adott pénzt most minek? Végül odaadta, de tuti meg volt győződve róla, hogy le akarom nyúlni. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutattam neki mindent, amit szereztünk, és mondtam neki, hogy bocs, de ez mind kell majd az engedélyedhez. Hétfőn reggel beszereztük végül az utolsó morzsákat is, irány Győr. Több okból is. Egyszer az autót hátha most már tényleg megcsinálják, egyszer elintézni a tartózkodási engedélyét, aztán meg, hogy tornaórára cipőt vegyünk neki, mert azt nem hozott. Gondoltam nem baj, pasi a szentem, legalább ennyi előnyünk legyen belőle, hogy nem vásárol sokáig. Meg ahogy az Móricka elképzelni. Megint belefutottunk egy olyan cipővételi tortúrába, mint tavaly, csakhogy nála még azt sem tudom mondani, hogy legközelebb majd mész egyedül fiam, mert az az a rész az életünkben ahol egyáltalán nem önálló. Talán, ha egy kicsit több lesz a helyismerete, meg többet beszél magyarul javulni fog a helyzet, de sajnos, ahogy jön a rossz idő, majd cipőt, meg pulcsit, meg kabátot meg, minden félét kell majd vennünk, mert ruhát azt nem sokat hozott magával. Sportcipő. Végigjártuk az összes sportboltot a városban ami eszembe jutott, mindenhol eltöltöttünk minimum 40 percet, és egyikben sem vettünk semmit. Ez kicsi, ez szorít, ez nem elég színes. És természetesen csak a focicipőkkel foglalkoztunk. Az elején stoplisat akart venni, de arról sikerült lebeszélnem, mondván, hogy abból nagyon nagy esés lesz, ha teremben akarja használni. Mondjuk, nem tudom, hogy mi lesz, ha mégis el tud menni valahova pályára focizni, mert oda meg a teremcipő nem lesz túl jó szerintem, de ki monda, hogy tornaórára focicipőt kell venni. Vagyis csak kellene,  ha kapnánk, de nem. Jól van gyerek, semmi pánik, majd megnézzük Győrben is. Meg is néztük, és csodálatos módon az első boltban ahova bementünk talált kedvére valót, vett nadrágot is, telefont is, a tartózkodási engedélyt is el tudtuk intézni, meg az autót is leadtuk, úgyhogy összességében azt hiszem mondhatom, hogy sikeres volt a napunk. Csak a vonatos hazaút cincálta meg az idegeimet, mert a személyvonat 80 km 1,5 órás menetideje nem nekem való. ÚTÁLOM!!! Végül azért ezen is túl lettünk. Ma meg előszö, másodszor mentünk iskolába. Aki először, Botond másodszor. Szokjuk a buszt, mert jövő héttől, már kettesben fognak járni. Kicsit izgulok. Az elején amolyan vak vezet világtalant jellege lesz a dolognak, bár ha itt eltalálnak a buszig, ott már majd leszedi őket az öreganyjuk. Remélem.

De, hogy ne csak nyavalyogjak, történnek azért jó dolgok is. Rácsodálkoztunk az automata pénztárra a tescoban, mert otthon ilyen nincs, a szökőkútra  a Petőfi téren, ami elvileg zenére szökik, de azt már lényegében nem is lehet hallani. Mindegy, a lényeg, hogy otthon ilyen sincs. Elmentünk bobozni, azt ugyan nem tudtam kivenni a szavaiból, hogy tudja e mi az, de viszonylag hamar megoldotta a problémát, mert elsőre lassan jött le, aztán már úgy ahogy azt kell, mint az egész család. Akkor jó, ha a sebességtől az ember nyelve a füle mellett lobog. Engem például Attila fiam rendszeresen megborít, mert tudja ugyan, hogy van fék, csak nem szereti használni, igaz most nem lehet panaszom, mert engedékeny volt a gyerek.

- Attila most nem szeretném, ha megint borulnánk.

- Jól van anya, akkor fékezz te.

És nem mellesleg érezd magad megtisztelve, hogy ilyen fontos feladatot rád bízok. Éreztem is a helyzet komolyságát rendesen.

Voltunk még évnyitón, ahol annyian voltunk, hogy alig lehette megmozdulni, viszont alig volt több mint egy óra, a misével együtt. Utána némi ismerkedés mind a két gyereknek az osztálytársaival, bár nem volt túl komoly, az úgy is menet közben fog kialakulni, de az iskolától azért félek, igaz, hogy idén majd nem tudok senkit sem hibáztatni, mert én választottam. Reméljük a legjobbakat.

Mi volt még. Ja, igen. Győrben kicsit sétálgattunk, de mivel én sem ismerek ott semmit, gyakorlatilag nem tudtunk neki semmi érdemlegeset mutatni. Kérdezte, hogy hányan laknak Győrben, én meg azt mondtam, hogy szerintem nagyjából háromszázezren, de, hogy őszinte legyek csak a hasamra ütöttem, úgyhogy lehet, hogy tök hülyeség az egész. Aztán megbeszéltük, hogy Budapesten is kevesen laknak az ő nagyvárosaikhoz képest, hát még Tokióhoz képeset ahol nagyjából 26 millióan laknak. Egész Magyarországon sincs fele annyi ember sem.

Mást téma. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, ami arról szólt, hogy mit kell csinálni a sivatagban, ha letéved az ember. Azt mondták mindenképpen maradjunk az autó mellett, mert annak van esélye a kereső helikopternek, hogy észreveszi, ha elkóricálunk meghaltunk. Az egész film egy német turistacsoportról szólt, akik eltévedtek. A fél csoport. Kérdezték a másik felét, hogy lesz e annyi eszük, hogy nyugton maradjanak a seggükön, aztán abban maradtak, hogy német. Ha azt mondják neki, hogy maradjon, akkor ott marad. Azt hiszem, hogy Ázsiában a japánok a németek. Ha mond neki valamit az ember, az úgy van. Nincs kiskapu. Itattunk vele pálinkát, mondván, hogy az Magyarországon úgysem fogja tudni elkerülni, elkezdett integetni, hogy azt nem lehet, mert akkor az AFS hazaküldi. Attól csak igyál, mert ez itt nemzeti ital, úgy is mondhatnám gyógyszer, mi mindent ezzel gyógyítunk. Fizikai és lelki gondokat egyaránt. Aztán jött a szokásos első kóstolás utáni, prüszkölés, köpködés, szájöblögetés. Látod, ezért kellett inni, hogy tud, mit nem csinálsz többet, vagy ha mégis ne érjen akkora meglepetés. Azt mondták, hogy be kell érni az iskolába 7:50-re, és azzal a  busszal amivel én akarok menni, nem biztos, hogy oda fogunk érni.

- Oda fogunk, ha meg mégsem nem akkor meg elkésünk.

Nagy ügy. Így legalább nem kell ott ülni egy fél órát, mire elkezdődik az óra. Azt hiszem nem igazán nyerte el a tetszését az okfejtésem egyik gyereknek sem. Remélem azért ez majd idővel kicsit lazulni fog.

És végül a reggeli. Mi nem reggelizünk csak gyümölcsöt eszünk, hogy elkezdődjön a nap, mondtam neki, hogy ha szeretne, akkor itt találja meg a dolgokat, intézze el maga, mert reggel nehezen kelek, nincs erőm reggeliztetni. Persze. Nem gond. Csakhogy tegnap nem volt időm lemenni boltba, gondoltam majd ma reggel. ÉS MEGJELENT HAT ÓRA ELŐTT TÍZ PERCEL, HOGY AKKOR MOST REGGELIZIK. Én meg még negyedig sem voltam magamnál. Kicsim, ilyenkor még épp eszű ember alszik!! Egyébként is csak 6-kor nyitnak a boltok. Valamit mondott erre japánul, de egyrészt nem nagyon figyeltem, mert szinte kómába voltam még, másrészt nem is nagyon értettem, de amit az agyam hátsó szeglete felfogott, az nem volt valami szép. Ne legyen igazam. :) Egyébként mivel az angol nem megy valami fényesen, sokat beszél japánul. Többnyire csak magában, meg, ha focimeccset néz a tv-ben. Akármilyet. Még a magyar focinak is tud szurkolni. Érthetetlen.