Hát ez idén sem lesz könnyebb. Azt hinné az ember, hogy mi ez nekem, már mindent tudok, amit tudni lehet, már nem érhetnek meglepetések. Aztán elmentünk "átvenni" a gyereket és nem várt dolgok történtek. Először is mivel az a bu***** román biztosító még mindig nem volt képes semmit sem mondani a szerviz költségünkre, még mindig nincs sehogy sem az autónk. Vagyis ez így nem igaz. Inkább azt mondanám, hogy még mindig minden ugyanaz. Törött. Szóval a pesti úthoz nem maradt más, mint anyámék szappantartója, ami mint kiderült nem csak méretében szappantartó, hanem szellőzésében is. Persze befoghatom, örüljek, hogy volt egyáltalán valami, amivel el tudtunk menni. Ilyenkor derülnek ki azok a  dolgok amikről az ember hallott már legendákat, de még nem tapasztalta. Például, hogy hiába ugyanakkora két motor teljesítménye ettől még ég és föld lehet a különbség. Vagy az, hogy klíma nélkül nem élet az élet, mert az autópályán nem ésszerű lehúzni az ablakot. Persze nem lehetetlen csak káros az ember fülére. És ha ezeket a tényezőket összeadja az ember mit kap? Egy szappantartót. Egy nagyon zárt, fülledt szappantartót. Mire odaértünk természetes módon olvadoztam. Oda is, vissza is. Arról nem is beszélve, nem is mi lettünk volna, ha nem tévedünk el megint, mert a GPS nem bírja értelmezni, Dunaharasztiban az Alsónémedi utcát, hát nemes egyszerűséggel Alsónémedibe visz, ami ugyan nincs messze egymástól, csak mire rájön az ember, hogy ó ba***+ megint eltévedtünk, az tart el egy ideig. Pedig már gyakorlatunk lehetne a dologba, mert tavaly is ugyanezt szívtuk meg. Hiába no, vannak akik nem tanulnak a saját hibájukból sem. Az autót természetesen úgy kaptuk meg, hogy csak fel ne menjetek az M0-ra. Háááát persze, hogy nem fogunk! Mi? Minek néztek ti minket. Soha! Csak igencsak késve indultunk, meg odáig egyébként is 3 sávos még az M0-ás, úgyhogy csak észrevéttitkosan mentünk arra, és kivételesen még jó is volt, mert így legalább Zoltán is látta, hogy visszafelé semmi esetre sem lehet arra menni. Gyakorlatilag mikor mentünk, amíg mentünk olyan hosszban állt a nullás, és gyanítom ez később sem volt jobb, úgyhogy sikerült bevezényelnem a városba.

- Aki ez itt Budapest.

Csak azért jöttünk erre, hogy ezt is megmutassuk. ;) Mert ilyen jó fejek vagyunk. Aztán mikor átmentünk a Dunán arra is sikerült rácsodálkoznia, mondván, hogy Japánban nincsenek ilyen széles folyók, viszont sokkal gyorsabbak. Ja, egyébként vannak Magyarországon hőforrások? Biztos, csak én nem tudom, hogy hol. Aztán nagy nehezen Hévizet tudtam kinyögni. Mást sem. Viszont még hazafelé jól megbeszéltük, hogy nekünk mekkora szívás, hogy Pestre kell menni értük, nem Bécsbe. Értem az okokat, de ettől még szívás. No, de kissé előreszaladtam. Ja, már csak annyit, hogy Pesten is sikerült eltévednünk   a GPS-el a kezemben. Na jó nem nünk, hanem nem. Teljes mértékben én írtam be neki hülyeséget, de viszonylag időben észrevettem, úgyhogy nem kóvályogtunk sokat, de azért meg is kaptam a magamét.

- Te térképnek használod a GPS-t a kezedben?!?!?!?!?!?!

Miért ne? A térképet tudom használni, a GPS-t nem. Tehát akkor még ne tartsak ott, hogy jövünk haza, ha még oda sem értünk. Nagy nehezen odaértünk a Tescohoz, megnyugodtunk, hogy itt már tudjuk, hogy hol kell bekanyarodni, meglett a parkoló, bementünk a terembe ahol az egészet tartották, leültünk és enyhén közömbös arccal hallgattuk azt, amire lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnünk, hiszen mi ezt egyszer már mind végighallgattuk. Ami messze nem jelenti azt, hogy tudjuk is, de csak nem vallom be ez mindenkinek. Egész odáig nem is volt semmi baj azon kívül, hogy a napon ültünk és bazi meleg volt, amíg el nem kezdtek bemutatkozni a cserediákok.

- És akkor kezdjük is a bemutatkozást, fogadják szeretettel az első Thai csoportunkat.

Itt kezdetek el azok a mocsok törpék vödörszámra öntözni kifelé a vizet a szememből, úgyhogy csendes magányomban félrevonultam zokogni, és gyakorlatilag a következő fél órát bőgve töltöttem el egy fa alatt, hogy azért ne csodásítsam magam mindenki előtt, és győzködtem magam, hogy ezt most már nagyon abba kellene, hagyni, mert nem biztos, hogy jól veszi ki magát, ha kisírt szemekkel, vörös arccal mutatkozom be legújabb családtagunknak. Persze az ilyet könnyebb mondani, mint megtenni, de mire eljutottunk odáig, hogy akkor mindenki keresse meg  gyerekét, és vigye haza, már talán egészen emberi külsőm lett. Talán. Egyébként megint rá kellett jönnöm, hogy milyen antiszociális vagyok. Vagy legalábbis, hogy mennyire nem megy nekem az emberekkel való kapcsolatteremtés. De hiszen úgyis ezt hívják antiszociálisnak nem? Az úgy volt, hogy éppen tülekedtünk vagy ezren kifelé azon a két ajtón, amit odatettek a teremre, hogy nesze itt próbálj meg sokadmagaddal kimenni ha tudsz kisköcsög, mikor odajött hozzám egy AFS-es önkéntes

- Ugye te vagy aki a blogot írja?

Első meglepetésemben éppen csak bólintani tudtam.

- Rendszeresen olvasom a blogodat.

És ezt a kijelentést minden épeszű ember le tudja reagálni rajtam kívül. Tőlem csak egy grimasz féle vigyor tellett, pedig bizisten örülök neki. Köszönöm szépen!!

Szóval a  gyerek csomagját betuszkoltuk a csomagtartóba, ami nem volt egy egyszerű feladat. Az egy szem bőrönddel gyakorlatilag csurig volt a csomagtartó, és akkor még hol van a hátizsák meg a kistáska. Azért nagy nehezen annak is találtunk helyet, Zoltán hátának is meglett végre az oly nagyon kívánt támasza, amit Akihiro térde biztosított, nagy nehezen becsuktunk minden ajtót, ablakot, nem lógott ki semmi, így kezdhettünk az alig 2,5 órás aszalódást hazáig. És ha ez még nem lett volna elég akkor valamivel Csorna után elkezdett szakadni az eső, és apámék klímájánál csak az ablaktörlő rosszabb, úgyhogy apa elég ideges volt, és lássuk be azért vakon repülni a nyolcan akárhányason nem az amire az ember általában vágyik. Így jár az, aki összetöri a saját autóját!!! Vagy hagyja, hogy mások összetörjék.

Mindegy. Hazaértünk, lepakoltunk, rácsodálkoztunk az íjakra, társasoztunk, vacsoráztunk, néztük, ahogy a srácok mórikálták magukat, bementünk a városba, ott jól összefagyott szerencsétlen, mert Japánban most van a legmelegebb, itt meg csak 16-17 fok van, most meg mindenki punnyad a szobájában. Azt hiszem minden megtörtént , aminek egy ilyen nap meg kell történnie. Most megyek aludni, mert nagyon fáradt vagyok, meg mindjárt az első nap nem akarom elborzasztani a keleti sorozatok iránti megszállottságommal. Ráér az később is.

Jajajjaj azt meg majdnem elfelejtetem, hogy tisztára apja fia. Mikor a Zoltánnal összekerültünk hónapokig csapdosta a fejét a tetőbe, lévén, hogy tetőtérben lakunk. Aki szobája ráadásul a tetőtér tetőterében van, gyakorlatilag olyan, mint egy sátor, ami teljesen jól használható, az itthon töltött időnk nagy részét itt töltjük mi is, csak nem szabad elfelejteni, hogy teljesen kiegyenesedni csak középen szabad. Szegény úgy beverte e fejét, hogy percekig csak ült a földön, én meg azt néztem, hogy vajon lyukat ütött e feje a tetőben.

- Ittai!

Azt elhiszem kicsim. Majd megszokod. Vagy azt, hogy állandóan fáj a fejed, vagy azt, hogy hol lehet felállni és hol nem.