Úgy tűnik, megvan a válasz az eredeti kérdése. Talán nem lettünk 100%-ig olyan, mint egy igazi család, mert ahhoz azért azt hiszem, hogy egy év nem elég, de idegenek biztos nem maradtunk. Mondhatnám, hogy minden visszatért az normális kerékvágásba, de valahogy ezt, hogy megint csak négyen vagyunk, már nem érzem normálisnak. Szombaton volt egy hete, hogy hazament, de csak tegnap pakoltuk ki a szobáját. Azt csináltam amint a kis gyerekek. Ha eltakarom a szememet és én nem látom anyát, akkor anya sem lát engem ugye? Ha nem foglalkozom azzal, hogy hazautazott, nem takarítok utána, nem írok róla semmit, akkor csak olyan mintha kirándulni ment volna ugye? Aztán persze szembe kellett nézni a valósággal.

Nem is mi lettünk volna, ha az hazaút zökkenőmentesen megy. Nagyjából két hete felhívott Omszin anyja, hogy nem tudnánk e elvinni Omszint  a repülőtérre, mert ők nagyon sokszor megkérdezték, hogy mikor mennek haza, a srác meg váltig állította, hogy vasárnap. Mire kiderült, hogy szombat addigra leszerveztek valami kirándulást, és mivel ők a fő szervezők nem tudnak nem elmenni.

Hát persze, miért is ne tudnánk elvinni. Tök mindegy, hogy hányan megyünk, amíg beférünk a kocsiba. Aztán eszembe jutott, hogy khmmmm. Ez azért mégsem olyan egyszerű. Mert, bár ezt sem nagyon akarom tudomásul venni, de az autónk finoman szólva is olyan állapotba van amivel itt a városban el tudunk karistolni, de Pestre menni vele, főleg úgy,hogy esetleg sötétben kell hazajönni, a lámpa meg mindent világít csak azt nem amit kellene …….. Az ötlet nem valami szívet melengető.  A terv az, hogy anyámék autójával megyünk, viszont azt egy cipős doboz, amibe még Klear csomagja is alig fog beférni, nem, hogy még egy ember meg még két bőrönd, meg két kis táska. Sebaj. A magyar szorult helyzetben leleményes, Omszinnak, meg valahogy el kell menni a repülőig, szóval ők inkább bérelnek egy autót, csak vigyük el. Ok. Ha lesz autó, lesz fuvar is. Így már tényleg nem gond. Kimentek megnézték a lehetőségeket, majd abba maradunk, hogy akkor szombat reggel hozzák Omszint meg bérelnek egy Peugeot Partnert, és mindjárt kerek a világ.

Akkor már csak össze kell pakolni.

- Anya. Elvihetem ezt a táskát?

Mutogatja a táskámat, amit év elején adtam neki a sajátja helyett, ami tönkrement.

- Persze.

Legalább egy kis részünk eljut így Thaiföldre. Attila ránéz Klearre.

- Elviheted, de hozd vissza.

Szívemből szóltál fiam. Itt szeretném előre bocsájtani, hogy a Thai cserediákoknak arany életük van, mert a thai AFS olyan jegyet vesz nekik, amivel kétszer 23 kg-ot vihetnek az egy helyett, plusz a kézi poggyász 8 kg-ja, plusz egy hátizsák. És ilyenkor derül ki, hogy még ez is kevés, nemhogy az egy bőrönd. Péntek este nagy nehezen lecihelte a szobájából a bőröndöket, és jött a mérlegelés, ami minden csak nem megbízható egy fürdőszoba mérleggel. Mert ugye hopp fel bőrönd nélkül, aztán hopp fel bőrönddel, és közben jött, hogy

- Anyaaaaaaa. Nézd meg mit mutat a mérleg.

A bőröndöt egy kézben nem tudta tartani, ha meg fogta mind a két kezével, akkor nem látta mit mutat a mérleg. Úgyhogy anya ment nézte a mérleget, és nem tudta eldönteni, hogy mit mutat, mert folyamatosan ugrált a mutató. Ok. Lássuk be ez így nem működik. Akkor próbáljuk Apával, ő mégis erősebb, meg tudja tartani egy kézzel is, hátha értelmezhetőbb, hogy mit mutat a mérleg. Na jó. Lássuk be ez így sem működik. Mennyi az idő. Fél tíz. Akkor még elvileg benn a cégnél kell, hogy legyen valaki. Ha lesz ott valaki, akkor lesz mérleg is. Rendes. Be a bőröndöket a kocsiba, padlógázzal le a munkahelyre. Nem is néztek nagy szemmel a csajok, mikor bevonultunk két nagy bőrönddel. Hétfőn meg is kérdezték többen is, hogy hova utaztunk. Viszont a mérleg egy elég szomorú tényt közölt velünk. Vagyis kettőt is. Van két 27 kg-os bőröndünk. Az csöppet soknak tűnik. Otthon aztán elkezdődött a válogatás. Először a könyvek azon része került ki, amiket nem feltétlenül kellett haza vinnie, úgyhogy most van pár thai oktató könyvünk amiről fogalmunk sincs, hogy mik. Aztán pár pulóver és farmer lett az áldozat. A legvégén ült a mellkasához szorított piros téli kabáttal.

- Ezt mindenképpen elviszem. Majd felveszem magamra.

Az gyönyörű lesz. Szandál, rövid nadrág, ujjatlan póló, téli kabát. Mindez egy Thaiföldre menő repülőn. Ki tudja. Hátha ott dühöng a zimankó. De nincs más megoldás arra, hogy haza jusson a kabát. Miután ezt így eldöntötte jött egy újabb mérlegelés, majd egy komolyabb telefon Omszinnal, de ott sem volt súlyhiány, úgyhogy úgy döntött, hogy ez így jó lesz. Majd imádkozunk. Erősen

Másnap reggel jött Omszin. Két nagy bőrönd, két kis bőrönd. Apáék meg elmentek az autóért, és alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy mivel jöttek vissza. Egy 1,2-es Opel Astrával. Mert a Peugeotot összetörték. Aaaaaaz szép, de mi ezzel mit kezdjünk? A csomagtartó tele van Omszin cuccaival, és ezt a motort gyakorlatilag négy emberrel, meg ezzel a bőröndmennyiséggel akár tolhatnánk is, az sem lenne lassabb. Elég ideges lett a hangulat két pillanat alatt. Jó. Az már egyértelmű, hogy ezzel nem megyünk sehova. Kitől lehet kocsit kérni. Nekem anyámék soha semmit nem vertek a fejembe, csak, hogy autót nem kérünk kölcsön. Még vészhelyzetben sem. Igaz, hogy ez most a vészhelyzetnél is rosszabb. Az egyetlen nagy kocsi a családban a bátyámé, amit szombatonként a sógornőm holmi munka címszóval el szokott vinni. Most meg szombat van. Mindegy vagyok annyira elkeseredve, hogy tegyek egy próbát.

- Szia Gabi. Otthon van az autótok?

Tétova csend a vonal másik végén.

- Itthon. Minek?

Elsírtam neki, hogy mi a helyzet, vett egy nagy levegőt, majd mondta, hogy menjünk ki a kocsiért. Azért azzal az autóval még érdemes futni pár kört, mert a bátyám autói hajlamosak nem működni rendesen. És milyen igazam volt! Zoltán kiment a kocsiért, félúton lehetett hazafelé mikor hív a tesóm.

- Azt elfelejtettem mondani, hogy szervizbe kellene vinni a kocsit, mert elkoptak a fékbetétek (az, de jó!!!), ne felejtsük el, hogy nem benzines, meg nehogy ki merjünk menni az M0-ásra.

Mindegy. Bármit, csak kocsi legyen. Apa hazaért a feje kissé lilás árnyalatban. Hazaúton vagy 4x fulladt le egy diesel autóval. Ez jól kezdődik. Sebaj. Kocsi, négy kerékkel, egy kormánnyal, meg hét üléssel, amiből, ha kiszedünk kettőt, elférnek a bőröndök. Ugyan nem szellősen, de elférnek. És kiderült, hogy tulajdonképpen a sajátunkba sem fértünk volna be.

Közben a  két gyerek ül a nagyszobába, hogy majd közös erővel megoldják a súlyproblémát. Nem ám. Mind a kettő kibontotta a bőröndöket, és elkezdték mutogatni egymásnak, hogy ki mit vett ajándékba. Olyanok lettünk két pillanat alatt, mint valami menekült tábor. Aztán szép lassan visszakerült minden a helyére, és kezdődött a bóbiskolás. Omszin gyakorlatilag ahol leült ott el is aludt. Egyből. Gondolom a VOLT óta nem sokat aludhatott. Meg ott sem. Azt mondta az anyja, hogy általában 4 körült járt haza. Ennél azért Klear visszafogottabb volt. Ketten nálunk is aludtak, és bár csodálkoztam, hogy csak ketten azt mondta Klear, hogy a többiek úgy döntöttek, hogy még nem végeztek a pakolással, és nem érnek rá holmi fesztiválra menni. Beszélgettünk velük minden féléről, többek között megkérdezték, hogy a pálinkát otthon hűtőbe kell e rakni, mert náluk melegebb van, mint itt.

- Nem szívem. Ha megromlik, akkor nem pálinkát vittél.

Tehát egy gyerek az egyik sarokban alszik a másik a másikban, és lassan eljön annak is az ideje, hogy ki kellene cuccolnunk, és elindulni. Bármennyire nem szívesen teszi az ember, de fel kell őket kelteni. Elindultunk végre, mindenki könnyes búcsút vett a másiktól, anyámék vagy százszor mondták Klearnek, hogy jöjjön vissza családostul, de ne ám 20 év múlva, mert ők azt már nem érik meg, Klear vagy százszor ígérte meg, hogy visszajön, aztán nagy nehezen elindultunk. Mikor kiértünk a városból azért a biztonság kedvéért megkérdeztem Kleart, hogy nála van e az útlevele.

- Igen.

- Biztos?

- Biztos.

- Biztos, biztos?

- Igen

Majd kezdődik a mocorgás, forgolódás, pusmogás a hátsó ülésen.

- Anya. Omszin nálunk hagyta a táskáját az útlevelével.

Milyen érdekes lett volna, ha ez csak Pesten, a reptéren derül ki. Biztos volt már olyan is, hogy valaki nem vitte magával az útlevelét. Érdekelne, hogy ilyenkor mi a bevett intézési mód, de annyira azért nem, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk, úgyhogy balra arc, egy helyben fordulj, irány haza. Omszin berohant a táskáért, mi meg nekiindultunk másodszor is. A gyerekek úgy nagyjából Kópházánál már aludtak, és ezt tették Pest határáig. Kisebb nagyobb szünetekkel. Ahhoz képest, hogy mennyire izgultam azon, hogy fogunk odaérni, hogy fogunk parkolni, hova kell menni, tök simán megtaláltunk mindent. Viszonylag korán odaértünk, úgyhogy nézegettük, hogy ki hogy jön, hogy Klear mennyi büntetést fog fizetni a túlsúlyra, de nem mondott senki semmit, addig, amíg mi vele voltunk, úgyhogy talán minden rendben volt. Én meg azon nevettem, hogy nem az én kislányom volt az egyetlen, aki a kezében cipelte a téli kabátját. Azt hittem, hogy lassan fog elmúlni az a majdnem három  óra, amennyivel korábban mentünk, aztán hamar elkezdték terelni őket, hogy akkor menni kell. Persze itt már mindenkinél eltörött a mécses, voltak a nagy fogadkozások, hogy mindenképpen visszajövök. Nem csak nálunk, másnál is. Felváltva sírtunk. Hol én, hol Klear, hol mind a ketten.

Másnap dél körül írt, hogy megérkeztek Bangkokba, már az anyukájával van, köszöni az ajándékot, bár még nem nézte meg, mert az első képnél elkezdett sírni, meg az anyukája is köszöni, amit küldtünk. És nagyon meleg van. Pár napja kérdeztem, hogy jár e már iskolába, meg találkozott e a barátnőivel. Találkozott, és azt mondták, hogy nagyon meghízott. Szó mi szó szépen kikerekedett, de majd otthon eszik sok egészséges zöldséget, az itteni McDonalds, meg csoki, meg fehérkenyér meg minden egyéb egészségtelen kaja helyett, és majd lefogy. Miután elfogyott neki az a rengeteg Milka amit vitt magával. Azért nem tudom, hogy, hogy lehet meglenni úgyhogy ilyen dolgokat egyáltalán nem lehet kapni. Én nem biztos, hogy kibírnám. Ja és nagyon csípős neki az anyukája főztje. Találtunk egy csomó csípős mittymüttyöt, amit az elején még lelkesen beletett minden kajába, aztán már jó ideje nem ette. Nem is csodálom, hogy csípős neki az otthoni kaja.

Hiányzik. Nem mondom, hogy minden percben, inkább az olyan apró dolgokban, mikor vacsorához terítünk, mikor boltba megyünk, és kérdeztem tőle, hogy kér e valami, mikor látom, hogy a konyha megint romokban van  és eszembe jut, mikor esténkét együtt mosogattunk, vagy mikor éjjel fent ülök a gép előtt, és nem hallom a szobában a motozását. Ilyen helyzetekben. Hiányzik. Eddig nem volt tervbe véve, hogy Thaiföldre menjünk, de most a rövid távú tervek közé felkerült, mint uticél.