Meg egyébként is. És nem olyan nagyon, csak egy kicsit. És nem is lelkesen csak úgy muszájból. Vagyis én lelkes voltam, csak a gyerekek nem. Merthogy  megjött a tavasz hála az égnek, én meg már nagyon utáltam nézegetni a csupasz erkélyt, úgyhogy irány a piac, vettem muskátlit, azt meg ugye el kell ültetni, mert nagyjából csak pénzkidobás, ha hagyom azzal a lendülettel elszáradni őket, amivel megvettem. Úgyhogy gyerekre játszóruha fel, meg gumicsizma, persze lehet, hogy az beletartozik a játszóruhába, Kleart lehívtam, hogy segítsen egy kicsit ő is. Nem mintha hárman nem lettünk volna elegen, dehát mégiscsak lehet ebből majdnem családi programot csinálni. Csak azért majdnem, mert ilyenkor szokta apa élvezni, hogy nem ugrál körülötte senki, így eszébe sem jut, hogy részt vállaljon a munkából. Szóval levettük a csupasz virágosládákat az erkélyről, a gyerekeknek mondtam, hogy menjenek le a bejárati ajtó elé a teraszra, én meg fogtam egy ládát és elindultam lefelé. Kislányom is öltözik közben. Az addig rendben van, hogy sportcipőt húz, de egy bő szárú lebegő nadrágba jön, meg a fekete utcai, szép kabátjában.

- Klear biztos így jössz? Koszos leszel.

- Nem baj.

Háááát te tudod. Na, a teraszon leterítettünk egy nagy fóliát, oda kiborogattuk a ládából a földet, fogtuk az új földes zsákot és mondtam a gyerekeknek, hogy akkor úgy rakjuk vissza, hogy egy lapát új, egy lapát régi föld. Mivel a srácoknál jó kicsi lapát volt, nem igazán haladtunk. Mondom ez így nem jó, használjátok a kezeteket.

- Krear kell kesztyű?

- Nem köszönöm.

A fiúk továbbra is lapáttal, mert csak nem gondolom, hogy ha van eszköz, akkor kézzel pakolnak, Klear meg én, hogy azért tele legyen a láda a kezünkkel. Végül csak megteltek a ládák úgy nagyjából, akkor jöhetnek a muskátlik. Ja, apa azért is nem vesz részt az ilyen műveletekben, mert nagyon nem szereti a muskátli illatát. Szóval Attila mindjárt ugrott, hogy majd ő. Jól van fiam, elvégre majdnem öt éves vagy és csak két lépést kell vele tenned. Mondom jó, akkor te hozod, Boti a lyukakat csinálja , Klear meg visszatemeti. Megosztjuk a munkát. Csakhogy Attila nem csak hozza, de ki is akarja rángatni a műanyag cserepekből. Lelki szemeimmel már láttam, hogy az összes virágot tőből letöri, hát ugrottam mindjárt, hogy gyere kicsim, majd anya segít. Látod, ha megfordítod és a kezedet alá teszed, kicsit megnyomod az alját, akkor könnyedén kijön. Nekem. Neki nem annyira. Azért Klear segítségével megoldotta a dolgot, de nem mondom, hogy nem izgultam. Viszont nem törött el egy sem. Végre minden virág a helyén, már csak vissza kell vinni őket az erkélyre.  Attila fiam továbbra is úgy gondolja, hogy neki mindenképpen ki kell vennie a részét a munkából, kapja a legnagyobb ládát és elindul vele. A gyerek hivatalosan még csak négy éves, de megindul az emeletre egy majdnem akkora ládával mint ő maga. :) Azért kivettem a kezéből, hogy majd én viszem, mert a lépcsőn elesel vele. Nem nagyon tiltakozott. Szép lassan Klearrel felvittük a ládákat, aztán egy ideig még sakkoztunk, hogy melyiknek hol volt a helye, mert megjelölve nincsenek, de a virágtartók nem egyforma távolságban vannak egymástól, úgyhogy az is előfordulhat, hogy egyik másik leesik, ha nem jó helyre rakjuk.  Azért  a végére csak megoldottuk a problémát, és még jól is néz most ki az erkély, már csak azt kell megvárni, hogy kicsit nagyobbra nőjenek a növények. Tehát már csak takarítani, meg főzni kell és jöhetnek is a vendégek.

Csakhogy a vendéglátás nem egyszerű történet. Legalábbis nekem nem. Itt vagyok idestova majdnem 35  éves és nekem meg soha nem voltak olyan vendégeim, akiket ki kellett volna szolgálni, vagy szórakoztatni kellett volna. Mit főzzek? Mennyit? Mikorra? És főleg mennyit, mennyit, mennyit, mennyit? Nagy nehezen kitaláltam a mit, amit én is meg tudok csinálni a rengeteg főzőtudományommal, nem égek be vele, és meg magyar is. Mikorrára a válasz a 12 lett, a mennyittel meg arra jutottam, hogy sokat. Inkább maradjon, mint, hogy ne legyen elég. Szombaton elpateroltuk a gyereket  az anyósékhoz, ahonnan úgy egyébiránt jöttek vissza, hogy az anyósom azt üzente többet nem vigyáz rájuk, mert az Attila zsákmányolt magának egy baltát a piacon és azzal rohangált az emberek között. Ha erre gondolok, még mindig elkap a röhögőgörcs. Persze lehet, hogy rossz anya vagyok, és inkább aggódnom kellene a gyerek épségéért, de ha elképzelem, hogy a gyerek az összes négy évével cipel magával egy baltát, nem tudom megállni, hogy ne nevessek. Amíg nem voltak otthon közöltem a Zoltánnal, hogy most viszont takarítunk. Mind a ketten. Szó nélkül. Igen, te is. Amíg nem végzünk.

Hát nem végeztünk. Előbb untuk meg, mint hogy kész legyünk mindennel. Sebaj, felmosni, meg fürdőt takarítani holnap is tudok. Tudtam volna, ha időbe nekiállok. A húslevest elkezdtem pénteken főzni, mondván a marhának sok idő kell, így azzal már szombaton nem volt dolgom. A sütit is megcsináltam pénteken, mert annak meg állnia kell, hogy jó legyen. A baj az volt, hogy nagyjából fél tízkor álltam neki takarítani, meg főzni úgy, hogy 11-kor jönnek a vendégek, és délbe ebédelni kell, hogy elérjék a vonatot. Elég necces volt. Mikor Zoltán meg Klear elmentek értük az állomásra, meg a fürdőt takarítottam, a felmosás meg nem volt sehol, viszont legalább a kaja már sült-főtt, az asztal megterítve. Ha nem is lesz csillogás-villogás, legalább időben tudunk enni. Végül is aztán szerencsém volt mert még bementek végigrohantak a városon, így kaptam még 20 percet ajándékba, így mire megjöttek ugyan kijött minden foltom az idegeskedéstől meg a kapkodástól, meg a melegtől, de legalább kész voltam. Azért Klear aranyos volt.

- Bocsánat Anya , sokat dolgoztál.

Nem az a baj szívem, hogy most, hanem, hogy máskor nem nagyon.

Aztán megjött az autó és kiszállt belőle két tündéri, apró, kortalan ember. Azt azért lehetett látni, hogy az idősebb korosztályhoz tartoznak, de, hogy pontosan hány évesek lehetnek, arról fogalmam sincs, pedig én az átlagnál jobban hozzászoktam a keleti emberekhez. A nagynéninek az első kérdése

- Hol vannak a fiúk?!

Ja kérem, az nem olyan egyszerű. A fiúk összebandáztak egy jó fél év után a szomszéd kisfiúval, és gyakorlatilag péntek óta csak aludni jönnek be a kertből. Annyira, hogy szombat reggel fél nyolckor beszambázott a hálószobába a kisebbik fiam, hogy most azonnal öltöztessem fel, mert ő most megy a Levihez. Félkómásan először azt sem tudtam miről beszél, aztán mikor felfogtam a lényeget, mondtam neki, hogy ennyire talán nem kellene sietni. Később kiderült, hogy fél nyolckor már  a Levi is várta  a fiúkat. :D Szóval a fiúk a kertben, a néni meg nagyon keresi őket, hiába mondtam neki, hogy nagyjából esélytelen, hogy most berángassam őket. Aztán nagy sóhajjal mondta, hogy ezt az ajándékot meg a fiúknak hozta. Szegény személyesen akarta átadni nekik, de az élet nem mindig sikerül úgy, ahogy azt az ember szeretné. Elkezdtünk a városról beszélgetni, hogy milyen szép meg csendes, meg régi. Bezzeg a férjének minden nap oda is, meg haza is 40-40 percet kell autóznia, hogy beérjen a munkahelyére. Hát csókolom nálunk 40 perc alatt gyalog is körbe lehet járni az egész várost. Előkerültek a városról képeskönyvek , legalább nem kell sokat magyarázni. Végignézték, próbáltunk mesélni nekik dolgokat, ők meg bólogattak nagyokat, így egész kellemesen eltelt az idő. Aztán a férfi azt kérdezte, hogy beszélhetne e skype-on egy bankkal Bécsben, mert a feleségének az első dolga az volt, hogy elhagyta a pénztárcáját. Mondjuk nem tűntek olyan nagyon kétségbeesettnek, úgyhogy gondolom az útlevél nem volt benne, de a tárca nem lett meg végül. Nekik is jól kezdődött az európai útjuk. Mondták is, hogy már napok óta nem aludtak rendesen, mert azon izgultak, hogy mi lesz, hogy lesz. Aztán nagy nehezen végül asztalhoz ültünk, a nő nagyon kedvesen kimerte a levest mindenkinek, amin a kisebbik fiam annyira meglepődött, hogy sírva közölte, hogy ő nem eszik, és elvonult az apjával a nagyszoba másik végébe. Szegény nő nem győzött bocsánatot kérni, hiába mondtam neki, hogy nincs semmi baj, csak fáradt, meg nem érti, hogy mit beszélünk. A leveszöldséggel, meg tésztával, meg hússal viszont nem nagyon tudtak mit kezdeni. Ezt most akkor mind bele kell tenni a levesbe? A magyarok úgy szokták. Jól megdicsérték a levest, bár nem tudom, hogy csak udvariasságból vagy tényleg  ízlett e nekik. Mindenesetre nekem kicsit sós volt, bár én sokkal kevesebb sót eszek mint úgy általában az emberek. Leszedtük az asztalt, hozom a másodikaz, ők meg nagy szemekkel néznek rám, hogy lesz más is? Úgy terveztem. Végül elfogyott a második fogás is, aztán mikor eléjük raktam a sütemény, a nő csak megjegyezte, hogy nem csoda, hogy Klear kikerekedett. Azért  a süteményt versenybe ették a gyerekekkel. Mondjuk az legalább finom is lett.  A finomkrémessel még hála az égnek nem fürödtem be egyszer sem. Végül egy órakor mondták, hogy nekik akkor most már menni kell, mert indul a vonat vissza Bécsbe. Egyébként leginkább az üdvözlésnél meg a búcsúzásnál látszott, hogy csak a származásuk keleti, egyébkén nagyon amerikaiak, mert mind a kétszer nagy ölelést kaptunk, ami elég furcsa volt. Végül elmentek a vonatra, Klear boldog vigyorral integetett az autóból. Azt az ígéretet kaptam, hogy szombaton visszakapom. Addig megnézik Münchent, ha jól emlékszem, meg Párizst.