Azt hiszem itt az ideje, hogy erről a szösszenetről is írjak egy keveset, ha már bekerült a heti programban. Kis városunkban a nagyvilág sok-sok  sportja képviselteti magát. Van Taoista Thai Chi (aminek semmi köze nincs a Thaiokhoz), van Thai boksz (aminek viszont van köze a Thaiokhoz), van Karate, van Judo, és valószínűleg még egy csomó más minden is amiről nem is tudok, és van többek között Kendo. Egyszer nekem is volt egy rohamom, hogy bár a karate nem annyira vonz, de a Kendot kipróbálnám, csakhogy mivel olyan dolgot kellett volna feláldoznom érte amit nem akartam, hát egy lobbanásnál nem lett több a dologból. A két fiúnak viszont már rég óta kerestünk valami  mozgásformát, és bá én hiába szerettem volna, hogy úszni menjenek, rajtam kívül senki nem lelkesedett az ötletér,  hát kénytelenek voltunk valami más megoldást keresni, hogy mozgassuk az egyébként világ lustája nagyobbik, és a pillanatra sem teszi le a seggét kisebbik fiunkat.  Mivel verekedni még Botond fiam is hajlandó, így adta magát az ötlet, hogy akkor vigyük el őket valami olyan helyre ahol esetleg  ez is megoldható. Itt aztán megint megkezdődtek a hatalmi harcok a családban. Mert az szép és jó, hogy már tudjuk , hogy mit, csak azt kellene eldönteni, hogy milyen formában. A bokszot alapból kizártuk,  mert bocsásson meg a világ, és biztos beszűkült vagyok, de ha nem muszáj nem veretném fél, vagy egész hülyére a gyerekemet. Ebben  még egyet is értettünk apával. Aztán kezdődött, hogy akkor mi marad. A birkózás. Legalábbis  Zoltán részéről. Hogy mi van? Birkózás? Nem akarom!!! Persze apának, ha megpattan valami, nagyon nehéz lebeszélni a dologról, úgyhogy volt némi vitánk, amiben egyik fél sem tudta meggyőzni a másikat, de hála az égnek aztán arra jutottunk, hogy jó, hogy mi már majdnem válunk, de nincs is birkózás a városban. Ha mégis azt remélem senki nem fogja a tudtunkra adni. :D Hát jó akkor marad a karate. Igaz, hogy ott is verekszenek, de majd csak egy bizonyos szint felett a versenyeken, legalábbis én szeretném ezt hinni, addig meg formagyakorlatokat  csinálnak. Vagyis csépelik a levegőt. Ideális. Mondjuk, nem tudom kinek mennyire van egy karatés ember a szeme előtt, de ők azok akikről a fene sem gondolná, hogy sportolnak. Persze gondolom, hogy nem mind egyforma, de mivel abban a klubban ahova a fiúkat is vittük nem nagyon vannak erőnléti edzések, hát a 30 kg vasággyal együtt-től az ágyúgolyóig minden testalkat megtalálható. Mókás.  Szóval visszük a gyerekeket karatézni. Az klub vezetője munkakapcsolatban van Zoltánnal, őt kérdeztük meg először, hogy van e náluk gyerekeknek edzés.

-  Nálunk nincs, de próbáljatok meg egy másik klubot nekik van gyerekfoglalkozásuk.

Kaptuk magunkat, elmentünk megnézni, a gyerek az  elején még lelkes volt, aztán öt perc után belekuporodott az ölembe és a hatodik percben mondta, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, menjünk haza anya. Ez úgy nagyjából egy évvel ezelőtt volt. Nem mintha valami nagyon nehéz dolgot csináltak volna, de a gyereknek nem tetszett a hátra bukfenc. Mi meg nem erőltettük.

Aztán pár hónapja, megint  szóba került a dolog, mire mondta  klubvezető, hogy már náluk is van gyerekedzés, mert lassan elkezdték a tagok, meg az ismerősök lehordani a gyerekeiket, így mire észbe kaptak már volt gyerek csoportjuk. Ha akarjuk mi is vihetjük őket. Naná, hogy akartuk.  Az egészben az a legszebb, hogy egyelőre még csak ilyen mindenféle mozgáskoordináció fejlesztő játékokat csináltatnak velük, tehát a gyerek elfárad, jól érzi magát, viszont nem üti a másikat. Olyan sokat. Kérhetnék ennél többet? :) Na és történetesen ez a klub tarja a Kendo edzéseket is.

Mikor először hallotta, hogy Klear Kendozni akar menni, kicsit azt hittem, hogy rosszul hallok. Lássuk be azért nem az a kifejezett női sport. Ha azt mondja, hogy táncolni akar menni, vagy aerobicozni azt még csak megértettem volna, dehogy épp Kendo. Miért? Mikor? Hogyan? Aztán persze kibújt a szög a Zsákból.  Omszin. :) A srác menni akart, a két lányt meg vitte magával. Hát menjetek szívem.

- Ruhád van?

- Nincs.

- Akkor veszünk.

Vett is magának nem volt egy bonyolult művelet. És már hetek óta járnak. Meg még a lelkesedése is megmaradt. Legalább mozog egy kicsit.

Valamelyik nap meg jön föl Zoltán röhögve.

-  Mi van?

- Itt volt a Szerencse fia.  Mesélte, hogy beégett edzésen.

-  Mi történt?

- Kendo edzésen odament hozzá egy ázsiai kiscsaj, hogy járhatna Kendozni. Ő meg mondta, hogy persze. Hiszen már voltál többször is. Na, itt egy darabig néztek egymásra okosan, mert nem tudták, hogy miről beszél a másik.

Merthogy, azon a héten nem volt Oum mert beteg volt, viszont ment helyette Mai és bár azon kívül, hogy nagyjából mind a kettőnek egyforma hosszú a haja, meg mind a kettő ázsiai nagyon nem hasonlítanak egymásra. Legalábbis szerintem. Tényleg igaz lehet, hogy az európai ember nem tudja megkülönböztetni egymástól az ázsiaiakat. Pedig ők ketten még csak nem is egy országból valók, mert Oum Thai, Mai meg Japán. Szóval nagyjából olyan mint egy német, meg egy angol. Ha azt nem is vesszük figyelembe, hogy minden embernek más az arca, de azért ott is elég erősen látszódnak az országra jellemző arcvonások. Szóval egy darabig eltartott míg tisztázták a félreértéseket. A végén meg nem tudom, hogy melyikük érezhette magát kellemetlenebbül. Aztán este megkérdeztem Kleart, hogy, hogy is volt ez teljesen, és ő is nagyjából ugyanezt mesélte el, plusz, hogy nem csak az edző, hanem az edzőtársak sem látták a lányok között a különbséget. Mindenki azt hitte Maira, hogy Oum. Még szerencse, hogy az én lányomnak hosszú a haja. :D

Azért volt a dolognak pozitív oldala is. Mivel a karatéban is meg a Kendoban is japánul vannak a vezényszavak, legalább nem kellett Mainak magyarázni, hogy mire mit kell csinálni. Más kérdés, hogy nem kapott e röhögőgörcsöt a magyar akcentustól.  Fordított esetben én biztos jól szórakoztam volna.