Soha ne mond, hogy ráér és, hogy mindegy, mert ezekből általában csak a gond van. Nekünk most ez utóbbi volt az aminek nem szabadott volna elhangzania.  Nagy hibát követtem el annak idején, az iskolával, ez egyre inkább nyilvánvaló. Alapvetően nincs semmi baj a sulival, kedvesek, segítőkészek, mindent próbálnak megoldani, csak az a baj, hogy bár Magyarországon nincs olyan, hogy kifejezetten fiú vagy lányiskola, de ez gyakorlatilag akkor is egy fiúiskola, egy kevés lánnyal, és bár a tanárok mindent megtesznek, valahogy vagy nem sikerült beilleszkednie, vagy nem fogadják be, ezt nem tudom.  Csak az tudom, hogy az a lány aki mikor idekerült sokat mosolygott, kereste az emberek társaságát, most visszahúzó lett, állandóan azon panaszkodik, hogy nincsenek barátai, legalábbis magyarok,  nem tud kivel beszélni, és szinte kis sem jön a szobájából. Ha el is megy itthonról akkor is a Thaiokkal. Azt hiszem mostanra azért már nem feltétlenül lenne elérhetetlen cél, hogy néha elmenjen moziba, vagy hétvégenként valahova bulizni, de nem működnek a dolgok, én meg nem tudom állandóan lekötni, hogy ne unatkozzon. Egyrészt időm sincs, másrészt nem hiszem, hogy feltétlenül egy nála 20 évvel idősebb nő társaságára vágyik 24 órában. A gyerekek még kicsik, azt sem mondhatom, hogy na akkor srácok vigyétek el néha magatokkal. Tudom, mondták a felkészítésen, hogy a félidő a legnehezebb, ilyenkor oszlik el a rózsaszín köd, már nagyon hiányolják az otthoniakat, meg egyébként is tél van, állandóan sötét, ilyenkor a bennszülöttek is sokkal lehangoltabbak, de akkor is dühös vagyok mert nem tudok neki segíteni, és kicsit csalódott, mert el kellet jutnunk a sírásig ahhoz, hogy megmozduljon valami. Ugyanakkor rosszul érzem magam, mert azért csak bejött az mitől féltem, hogy keleti a szentem, és udvariasságból nem panaszkodik, csak mosolyog. Úgy megyünk holnap az iskolába, hogy az osztályfőnöke még csak azt sem tudja, hogy baj van, az iskola meg most először fogadott cserediákot, és gondolom Andrásék sem akarják, hogy az legyen, hogy nem bírta ki az évet a cserediák, és jövőre ne lehessen odavinni senkit. Még tisztán emlékszem mennyire megdöbbentem mikor mondták, hogy melyik iskolába fog járni. Talán akkor kellett volna jobban a sarkamra állni és azt mondani, hogy  nem, bár lehet, hogy akkor sem változott volna semmi, de legalább most nem érezném úgy, hogy valami nagyon fontos dolgot szúrtam el. Persze lehet mondani, hogy Európában mások a szokások, mint Ázsiában, és alkalmazkodjon az itteni helyzethez, de nem mondhatom, hogy nem próbálta meg. Az elején nagyon pozitívan állt a sulihoz, mikor arról volt szó, hogy az órarend miatt esetleg kell majd másik iskolát keresni, még ő mondta, hogy nem szeretné, mert itt már legalább ismeri az arcokat. Nem tudom, hogy a többiek, hogy boldogulnak, de ha azt látja, hogy mások  jól érzik magukat a suliban, vannak barátaik akik befogadták őket, az csak ront a helyzeten.  Kicsit olyan ez, mint amikor az embernek olyan munkahelye van, ahol nem érzi jól magát, de ott legalább megvan az a lehetőség, hogy felmondjon, és ha mégsem teszi, hát nem hibáztathat magán kívül senkit. Persze tudom, hogy nem garancia, hogy másik iskolában jobb lenne, de ha lányok között lenne, talán neki is jobban sikerülne feloldódnia. Még majdnem öt hónap van hátra, ami nagyon sok ha nem érzi jól magát. Nem tudom mit lehetne tenni, hogy a  kecske is jól lakjon meg a káposzta is megmaradjon. Tényleg nem, de azt érzem, hogy ez így nem jó. Nagyon nem.

Holnap megyünk az iskolába. Nem sokat várok a dologtól, mert nem intézményi szinten van a baj, a gyerekek hozzáállásán meg nem lehet változtatni. Sem az enyémén sem az osztálytársaién. Majd meglátjuk.