Nem is tudom melyik gyerekemre legyek büszkébb. Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy majd úgy kell összefogdosnom a visítozó gyerekeket, hogy most pedig büdösek akkor is elmegyünk, mert mindenkinek kell a mozgás, hát a visítozás megvolt.  Csak nem oda, hanem vissza. Először is a fiúk. Már másfél éve küzdünk velük, hol szárazon, hol jégen, hogy akkor is megtanultok korcsolyázni, mert az jó. Eddig erős volt az ellenállás. Vettünk neki jégkorcsolyát, görkorcsolyát, védőfelszerelést, minden félét, de valahogy nagyon nem akartak ráérezni a dolog ízére. Idén végre megtört a jég. Már jó előre bejelentettem, hogy megnyílt a korcsolyapálya, anya akár testi erőszak alkalmazásával is el fog vinni benneteket, mert az nem opció, hogy az én gyerekeim nem tudnak korcsolyázni. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy lelkes fogadtatásban részesült a tervem. EJHA!!! Kezdetnek nem is rossz.

- Klear, pénteken elmegyünk korcsolyázni.

- Korcsolya?

- Ice skate.

- Jó.

És közben mosolyog!! Mi ez, valami párhuzamos univerzum? Mind a három gyerek, akik egyébként ellenállnak mindenféle mozgásnak, lelkesen bólogat, ha azt mondom korcsolya? Hol van ebben a móka? Jó akkor szedjük elő a cipőket. A fiúkét meg az én hokikorimat tudtam hova tettem, tekintettel, hogy nyáron a kényszeres rendrakásom közepette nagyon sok olyan dolgot megtaláltam a padláson, amit egyébként nagyon kellett volna keresni. Ok, a négyből három megvan, de ez egyel még mindig kevesebb. Egyébként érdekes vagyok. Mi a fenéért voltam én nagyjából két éve megveszve, hogy nekem kell egy hokikorcsolya? Nem mintha annyira tudnék korcsolyázni. Talán túl sem éltem volna, ha nem vehetek egyet magamnak. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy a műkorimat hova  fenébe süllyesztettem el.

-  ANYÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!!!! Nem láttad a régi bőr korcsolyámat?

- De. Lent van az alsó szobában. Apád éppen most szedte ki az égetnivalók közül.

Na hála az égnek. Azért van még aki gondolkozik. Rohanok le, tényleg ott van a megjelölt helyen.

- ANYÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!!! Nem ez kell! Van egy, a kettő között. Ez még szerintem a te lánykorodból való, de ha annyira nem is régi, akkor is annyi idős lehet, mint én.

Elkerekedett szemekkel nézünk anyámmal egymásra. Szinte látszanak a gondolataink. Én a padlást túrom fel még egyszer, anyám a pincét. Nem lehettem annyira hülye, hogy mikor a Zoltánét eladtuk, eladtunk azt is ugye? Halványan azért dereng, hogy biztos helyre raktam mikor megvettem az újat, hátha azzal nem fogok tudni majd mit kezdeni, de nem vagyok biztos a dologban. Aztán anyám egyszer csak megtalálja a pincében a lépcső alatt. Hát az állapotát tekintve épp az utolsó pillanatban kezdtem el hiányolni. Vagy lehet, hogy egy kicsit el is késtem vele. Na, mindegy azért egy alapos csutakolással még rendbe lehet hozni. Négy korcsolyából négy kipippantva. Akkor most irány az óvoda, szedjük össze a visongó gyerekeket, aztán menjünk.

- Klear nálatok egyáltalán nincs korcsolyapálya?

- Van. Bangkokban, de nagggggyon drága.

Azt mondjuk nem csodálom, abban a környezetben nem lehet gazdaságos fenntartani egy ilyet.

- Korcsolyáztál már valaha?

- Igen.

???????????????????????????
Aztán kiderül, hogy kiskorában volt görkorcsolyázni, de volt egy baleset, amiben meghalt egy kislány és többet nem engedték el. Jaaaaaa, hogy olyan korcsolya! :D Egyébként van nekik hószobájuk is, de az is nagggggyon drága. És nem esik a hó csak van. És kicsit lehet benne játszani, de naggyon drága. :)

Odaérünk a pályára, egy csomó ember kint toporog, egy maréknyi hokis meg még edz a jégen. Na jó, de meddig lesznek ezek még benn? Ötig. Most meg fél öt van. Te jó ég! Én nem hoztam kötelet, hogy lekötözzem a gyerekeket!!!! Aztán nagy szenvedések közepette csak elmúlt az a fél óra, bár gyakorlatilag már ha levegőt vettek a srácok akkor is mondtam, hogy még meg kell várni, hogy kijöjjenek a hokisok.

- Nem is azt akartam kérdezni anya!

De azt akartad. Hallottam ahogy levegőt vettél! Végre hokisok ki, tömeg be. És ki megy legelöl? A négy éves Attila fiam! Mikor fog már ez a gyereke egy kicsit félni a világtól? Csak egy kicsit. Én azt kiabálom, hogy állj már meg, a rendező bácsi meg, hogy haladjon a sor. Nem lesz ez így jó, valahogy nem vagyok szinkronban. Kirángatom a gyereket a sorból, mondom, hogy ezen a pár percen már nem múlik, megvárjuk, amíg bemegy a tömeg. Néha azért jó, hogy a gyerekek tekintete nem tud fizikai fájdalmat okozni, de tisztán látszott, hogy adott pillanatban mit gondolt rólam a fiam! Közben ismerős arcot fedezek fel a nagyközönség soraiban, a bátyám fiát.

- Gábor, amíg jégre teszem Klear, légy olyan jó vigyázz a fiúkra!

Ha őszinte akarok lenni, jobban jártak vele, mint velem, ugyanis, ő tényleg tud korcsolyázni. Nagyon. Most éppen azért nem hokizik, mert nincs a korosztályában több gyerek, szóval sokkal jobban korizik mint én, és ha nem is lelkest a felügyelői gondolattól, de nem is tiltakozik. Sőt később teljesen magától vitte el egyiket másikat magával, pedig nem is egyedül volt, hanem a havejaival.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne hagyjam nála őket, mert  három gyerekkel voltam egyedül, ugyanis apa nem korcsolyázik, miután pár éve akkorát esett tanulás közben, hogy bevérzett a szeme, és felrepedt a bőre a szeme alatt. Addig sem volt lelkes, de ezek után a kétszer használt korcsolyája hamar eladásra került, bármennyire tiltakoztam. Azért abba maradtunk, hogy ha nem is jön be, akkor kint várjon meg minket, mert a jégen csak elvagyok még velük, de ha az egyik ki akar menni a másik maradni akar, az nem fog menni, és a fiúkkal sem tudom, hogy milyen szinten vagyunk Klear meg teljesen sötét folt. Mennyire ügyes, mennyit tud megtanulni, mit kell segíteni neki. Itt ért a második meglepetés. Klearnek gyakorlatilag szinte semmilyen segítség nem kellett. Nem tudom, hogy mikor, mennyi ideig járt korcsolyázni otthon, de pillanatok alatt elengedte a korlátot, és fél óra alatt már tisztes sebességgel haladt. Közben találkozott két osztálytársával, akik tanítgatták, meg ráncigálták magukkal egy kicsit, nekem meg volt időm a fiúkkal foglakozni.

Az egyetlen baj az volt, hogy rettentően csámpásan tartotta a lábát. Egyébként is hajlamos rá utcai cipőben is, de ha a korcsolyában valaki nem tarja rendesen a lábát, első körben nagyon rövid idő alatt véresre töri a lábát, másrészt képtelenség haladni, hát még tanulni.

- Klear gyere kimegyünk kicseréljük a korcsolyákat, hátha a hokikori jobban tartja  a lábad.

És tényleg. Utána már tényleg nem volt vele semmi dolgom. Viszont nagyokat vigyorgott. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot.
Én meg hamar rájöttem, hogy nem volt okos gondolat elsőre a műkorit adni a lábára. Nem csak azért mert abba tényleg tartani kell a lábát, hanem azért mert nem éleztettem meg, és így azért az elején rozsdás volt az éle, ami nem igazán segíti a siklást. Egy darabig még nekem is eltartott, amíg használható állapotba hoztam.

Botond fiam, amennyire szerencsétlen volt a korcsolya tanítás közben tavaly, annyira élvezte most az egészet. Segíteni sem nagyon engedett. Az elején igaz, hogy csak tipegett a jégen, de szép lassan annyira rájött, hogy mit kell csinálni, hogy mikor az Attilát húztam magammal, már nem tudtam utolérni. És nem csak tipegett a végére, hanem tényleg korcsolyázott is. Igazából az lenne az ideális, ha még lenne olyan hideg idén, hogy befagyjon a Fertő és lehessen menni velük hokizni. Családosan. Akkor tényleg helyreraknák magukat a dolgok. Vagy legalább a hétvégéken tényleg menni kell velük a pályára, hogy ne felejtsék el amit tanulnak. A kisebbik büdös meg hozta a szokásos formáját. Az elején beleült a kezembe, aztán mikor mondtam neki, hogy ez így annyira nem mókás, mert mind a ketten orra bukunk akkor nagy kegyesen megengedte, hogy csak az egyik kezét fogjam és úgy húzzam. Nem mintha nem tudott volna egyedül is menni, bár erre én is csak később döbbentem rá, néha ugyanis mondtam neki, hogy most húzom egy kicsit a Botit, hadd pihenjen ő is. Volt nagy hiszti belőle meg kapaszkodás, de mikor egyedül maradt ő is elindult, és mire újra utolértük már majdnem egy fél kört megtett egyedül. Igaz, hogy néha a kör közepéről kellett kihalásznom, amitől a frász kerülgetett, mert ott azok a srácok ökörködtek, akik már menőznek a többiek előtt, és nem a leglassabb réteg, de az én kisfiam egyébként is többnyire arra használja a fejét, hogy azzal törje be az ajtót, nem arra, hogy rájöjjön, hol lehet  a kulcs, szóval olyanokkal nem fárasztotta magát, hogy gondolkozzon.

Mikor aztán elkezdték takarítani a jeget, gyorsan kihasználtuk az alkalmat, hogy eljöjjünk haza, mert én már nagyon fáradt voltam, apa meg kockára fagyta meg unta magát, úgyhogy megígértem a fiúknak, hogy szombaton is megyünk, de most irány haza. Aztán szombaton gyakorlatilag onnantól, hogy felkeltek mást sem halottam, mint, hogy

- Anya mikor megyünk korcsolyázni?

És nem csak két felől, hanem három. :D

Szombatra még Klear beszervezte Oumot is. Nem mondom, hogy a kislány őstehetség, de keményen küzdött. Igazából azt hittem fel fogja adni, de szorgosan ment a két órán keresztül a korlát mellett, és a végén, már egész sok ideig tudott menni kapaszkodás nélkül. Egyébként szombatra már Klear is nagyon elfáradt, mert mondta, hogy sokat esett a végén, meg a korcsolyám is tiszta vér lett, amit nem csodálok, mert olyan rosszul tartotta a lábát, hogy az a furcsa, hogy egyáltalán nem törte el a bokáját. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy egy fröccsöntött műanyag cipőben, amit elvileg olyanra csinálnak, hogy nem tudod benne x-ben tartania a lábad, hogy sikerült neki mégis. A fáradság nagy úr! :(

- Anya! Holnap is megyünk?

- Nem! Holnap pihenünk. Nagyon elfáradtam.

- Jó, mert szerintem akkor hétfőn nem tudok iskolába menni.

Azt pedig senki sem akarja, nem igaz? :D