Mostanában nincs sok kedvem írni. Igyekszem ahhoz tartani magam, hogy vagy jót, vagy semmit, és mivel jót nem tudok írni, inkább semmit. Vannak bizonyos dolgok, amibe már teljesen belefáradtam.  Miután az ember 86x elmond valamit, és még mindig nincs foganatja, minek koptassam tovább a szám. Már nem szólok, hogy éjszaka focizik a szobájában, mert minek? Mondjuk a múltkor megint ideges lettem, mert megint huppogásra ébredtem, és ilyenkor egy görcsben van a gyomrom, hogy csak én ébredjek fel, a fiúk, beleértve Zoltánt is, ne. Megyek be a szobájába, elég indulatosan mondom neki, hogy hagyja abba, ő meg néz rám, hogy most mi bajom van. Másnap azért megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a fenét csinált.

- Táncoltam.

De most komolyan! Ha valakivel egy szobába kellene laknia, szerintem már rég elzavarták volna. Lehet, hogy a szobában nem hallja, de ennek lent nálunk iszonyatos hangja van. Mindegy. Eltelt a fele, most már kifelé megyünk, talán innen már gyorsabb lesz. A hazafelé vezető út mindig rövidebbnek tűnik. Ha már megszelídítettük felelősek vagyunk érte. Sajnálom őt, sajnálom magunkat, mert nagyon nem találtunk egymásra, és most már biztos vagyok benne, hogy nem is fogunk. Valamelyik nap Boti kérdezte, hogy Aki itt lesz e még a születésnapján, mire mondtuk neki, hogy az öven már nem, csak az Attiláén.

- Anya az enyémen miért nincs soha cserediák?

- Mert kicsivel az Attiláé után mennek haza, és kicsivel a tiéd után jönnek újra.

Aki  meg mindjárt mondta

- De akarok visszajönni.

Nekem meg az első gondolatom az volt, hogy, de nem ide! Mocsok vagyok? Mocsok vagyok! Nagyon? Nagyon! Az a baj, hogy lassan már észre sem veszem, ha jó dolgok történnek, de azért megpróbálom összeszedni, hogy mi történt mostanában. Elég a sírásból! Próbáljuk pozitívan szemlélni a dolgokat.

Az utóbbi időben kétszer is volt valami utazás. Először Január 26-27-én mentek Zágrábba. Most, hogy megjött a hideg. Mert akkor jobb. Sok mindent nem tudok az útról, csak azt, hogy ide pl. nagyon korán kellett menni, úgyhogy mondtam neki, hogy 6-ra készüljön el, majd leviszem. Ő elkészült, nekem meg nem igazán volt kedvem kidugni az orrom a takaró alól. De anya megígérted!!!! Hát, ha megígértem, akkor bizony menni kell. Még jó, hogy előző esete felhívott Zsolt, hogy nézzem meg, hogy a gyereknél mindenképpen legyen nála az útlevele, a tartózkodási engedélye, papucs és törölköző, mert az első kettő az utazáshoz kell, az utolsó kettő, meg ahhoz, hogy el tudjon menni mosakodni, mert azt nem kapnak, meg elküldte a részletes programot, és igazából ez volt a lényeg, ugyanis nem mindegy, hogy honnan indulnak. Ha nem látom a levelet, Aki elmondása alapján elvittem volna a parasztelosztóhoz, aztán hápoghattunk volna hangosan, hogy háááát itt meg miért nincs senki? Az igaz, hogy buszvégállomás az indulópont, de nem a távolsági, hanem a helyi járaté. Az meg nincs kifejezetten a közelben. A levél elolvasása után szerencsésen megérkeztünk a kijelölt találkozási pontra, fél hétre volt meghirdetve az indulás, negyedkor mi voltunk az elsők és egyetlenek, akik Zsolték mellett ott szobroztak. A létszám két tanár, meg egy diák. Nem túl rózsás arány tekintettel arra, hogy a közelben sem lehetett látni a megadott pont felé topogó apró cserediák lábakat. Mindenesetre a szokásos “Szamui” után Aki bevette a buszra előirányzott rosszullét elleni gyógyszert, én meg mivel nem csak a gyerek fázott, mondtam, hogy kísérő van, most már elveszni nem fog, úgyhogy megyek vissza aludni. Persze mire hazaértem, már nem tudtam visszaaludni, erőltetni meg nem akartam, mert annak fixen rosszullét szokott lenni a vége, úgyhogy nagyjából 3,5 óra alvással húztam ki délutánig, amikor azért már úgy éreztem, hogy most már nem érezném tehernek az alvást. Milyen igazam volt. Cserébe a délután eltűnt. Átaludtam. Ezt sem szeretem igazán, de én vagyok a hülye. Nem kellene hajnalig ébren maradni, ha beígérek egy korai fuvart. Maga  a kirándulás nem tudom milyen volt, mert a szokásos

- Milyen volt?

- Jó, csak hideg.

párbeszéd zajlott le, aztán nem erőltettük tovább a dolgokat.

Most hétvégén, pontosabban 1-én meg Auschwitzban voltak. Ez már nem volt olyan egyszerű, mint a Zágrábi kirándulás, mert egyrészt együtt volt az Orsolyás iskolabállal, ahova nagyon el akart menni, mert a koszorúcskán is nagyon jól érezte magát, másrészt ott volt a pénzváltás problémája is, amit idén sikerült időben elkapni, nem úgy mint tavaly. Az iskolabállal nem sok mindent tudtam kezdeni, mondtam neki, hogy azért a bál miatt ne hagyja ki a kirándulást, ami, mint így utólag kiderült nem biztos, hogy jó döntés volt, de ezt előre nem tudtuk. Szerdán megbeszéltük, hogy hova kell menni pénzt váltani, mert hiába mondtam neki, hogy szerintem euróval is fog tudni fizetni, a levélben az volt, hogy zlotyit váltsanak, neki meg úgyis csak forintja van, így tulajdonképpen mindegy, hogy mit vált, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy eurót könnyebb lenne, mint zlotyit. Mindenesetre tavaly Omszin az Ógabona téren a Ciklámenben váltott pénzt, állítólag ott a legjobb az árfolyam, mondtam neki, hogy semmiképpen nem az utolsó pillanatban menjen, mert ha hozatniuk kell, akkor ahhoz időre van szükség. Szerdán szépen, okosan, ügyesen el is intézte az egészet, ezzel a részével nem volt gond.  Pénteken felöltözött ünnepibe, majd elvonult bálba. Abba maradtunk, hogy minél tovább tudjon maradni, elmegyek érte 10-re. Mikor beült az autóba nagyon látszott rajta, hogy nem akar eljönni.

- Miért mindig együtt van, amire akarok menni?

Ez jó kérdés. Valahogy soha nem jön össze rendesen az időzítés. Hetekig/hónapokig semmi, aztán meg minden egy kupacban. Otthon még vacsorázott, bár mondtam neki, hogy mivel a buszon nem szokta magát túl jól érezni, inkább ne egyen sokat, meg időben vegye be a gyógyszert, aztán fél 12-re levittem a TÁVOLSÁGI buszvégállomásra. Most nem mi voltunk az elsők, bár AFS-eseket nem nagyon láttam, de hazafelé menet most legalább egy kupacban láttam őket loholni a cél felé. Egyébiránt iszonyatos szerencsénk volt az időjárással, mert szombat este mikor le kellett volna mennem érte, az autóig sem jutottam ki, úgyhogy felhívtam, hogy bocsika, de gyere haza gyalog. Vasárnap meg egész nap ki sem tudtunk mozdulni itthonról. Ma is úgy kellett feltörni a jeget, hogy egyáltalán a körútig el tudjunk jutni. Megint elhangzott a szokásos kérdés.

- Milyen volt?

Viszont most a szokásos válasz helyett.

- Várj. Gondolkozom.

Ejha. Akkor ezt most nem volt jó. ÉS  tényleg.

- Ijesztő.

Aztán elmesélte, hogy  láttak mindenféle emberi alkatrészeket, amiből valami mást csináltak, konkrétan a hajat említette, meg ruhákat, meg minden félét. Szóval azt hiszem jobban félt ,mint amennyire nem, és ezt meg is tudom érteni, mert az az a hely ahova engem semmiképpen nem lehetne becipelni. Esetleg, ha az életem múlna rajta, de akkor is csukott szemmel. Hiába van az, hogy az egésznek a nagy része marketing, és nem feltétlenül kell elhinni azt, amit ott lát az ember, de azért a jól megtervezett túlzásnak, is megvan a hatása, és az ember nagyon rosszul tudja érezni magát miatta. Ezért gondolom, hogy talán jobb lett volna hagyni bálozni, de esetleg a későbbiekben, egy pár év múlva átértékelődnek nála a dolgok. Egy kicsit azért sajnáltam.

Azt hittem, hogy a nap hátralévő részét fél kómában fogja tölteni, de eleinte úgy tűnt, hogy jól bírja a gyűrődést, amíg olyan 3 óra környékén ájulás szerű álomba nem merült, és aludt 8-ig. Aztán meg sipákolt egy darabig, hogy hova lett az egész nap. Többnyire oda ahova a múlt hétvégén az én szombatom. Elvitte az a nyamvadt macska.

És akkor a végére a tej, csak, hogy azért nehogy az legyen, hogy az apróságokat meg már észre sem veszem. Anyám időnként megpattan ezzel-azzal a hűtőnkből, és jobb esetben hoz helyette valami hasonlót, rosszabb esetben leírjuk veszteségként. Szóval történt, hogy kellett neki a tej, de mivel az utolsó dobozt vitte el, és tudja, hogy a tejből elég komoly mennyiség fogy, plusz valami csoda folytán az eszébe jutott mikor legközelebb boltba ment, vett helyette másikat. Zacskósat. Komolyan mondom, hogy nem tudom, honnan szerzi ezeket a cuccokat, mert szerintem én már ha akarnék sem találnék ilyet, de neki még megy. Berakta a hűtőbe, aztán ezzel elintézettnek tekintette a dolgot. Igazából én is, mindaddig amíg, nem hallom a japán motyogást a konyhából. Azt a nem kifejezetten békés típust. Megyek ki, hogy mi újság van? Látom, hogy a kezében szorongatja a macskás bögréjét, ami tele van teával. Ej, mondom akkor tejet keres.

- Nincs tej?

- De van.

Mutatom neki a trükkös csomagolást, látom rajta, hogy nem nagyon hiszi el azt, hogy tej van benne. Pedig tej az, csak kóstold meg! A következő probléma az, hogy a zacskó addig nem igényel törődést, amíg ki nem bontja az ember. Aztán, mikor megérzi a lehetőséget, igyekszik szanaszéjjel folyni, tehát valami tartót kellene keríteni, ami a mi háztartásunkban meglehetősen nagy kihívás. A negyedig alkalmatosság tűnt végül megoldásnak. Mikor már nagyon ideges voltam, hogy vagy nem fér bele, vagy nem áll meg, fogtam egy 500g-os tejfölös vödröt, azt megoldotta a problémát. Tárolás rendben, felhasználás rendben, mentem a dolgomra, mert félig tele, félig ürest játszott éppen a mosógép, és meg kellett győzni, hogy tulajdonképpen  inkább tele, mint üres. Alig értem vissza a fürdőbe, újból hallom a motyogást.

- Mi a baj Aki?

- Ez hol lakik?

Ki? Mi? Ki van itt? Megyek vissza, tanácstalanul szorongatja a tejfölös vödröt. Nehezemre esett, hogy ne nevessek fel hangosan.

- A hűtőben. Aki, az ember lakik, a tárgyaknak helyük van.

- Áh, jó!

Na, az ilyen pillanatokért érdemes csinálni ezt az évet. Csak az arányoknak kellene kicsit változni.