Végre vége van. Valahogy idén nagyon nem volt időm semmire. 22-én még se egy kanyi ajándék, se fa, se ötlet, hogy kinek mit vegyünk. Ki is akadtam rettentően. Nekem a karácsony egyébként is a legstresszesebb ünnep, aminek nagy részét az eszement, mit vegyünk a gyerekeknek felhajtás teszi ki. Igaz ugyan, hogy minden évben megegyezünk abban, hogy jövőre nem csinálunk nagy felhajtást, de valahogy ahogy közeledik a karácsony, mégis mindig kifordul a  négy sarkából a világ. Mert, hogy néz az ki, ha nincs elég ajándék a fa alatt! Idén legalább azt elértem, hogy anyámékkal együtt adtuk oda az ajándékokat, mert minden évben amikor a gyerekek lementek, hozzájuk az volt, hogy mama csak ennyi? Szóval idén mindenki összegyűlt a mi fánk köré üvölteni a Stille Nachtot. És idén végre nem volt panasz az ajándékok mennyiségére sem. Ahogy múlnak az évek valahogy egyre inkább azt érzem, hogy a karácsonyt a gyerekek várják, meg esetleg azok a felnőttek, akiknek nincsenek gyerekeik. Aztán mikor végre minden a helyére kerül, és látom, hogy rohangálnak, meg bontogatják az ajándékokat a fa alatt, már tudom, hogy kettesben nem lenne az igazi és, hogy igen is megérte.

Anyámmal megegyeztünk, hogy nem veszünk egymásnak semmit. Igazából már évek óta próbálkozunk ezzel, de valahogy egyik évben sem sikerült még összehozni a dolgot, ahogy idén sem, de most már egészen jól sikerül minimalizálni a dolgokat. Anyámék idén kaptak tőlünk egy fát, így a pénzköltés jegyében idén végre normális fájuk van. Igaz, hogy a kertben most már lassan el is fogy a vágható fa, de azért valami csüntit gyanítom most is találtak volna. Anyu meg is jegyzete, hogy lassan ideje lesz új fákat ültetni. JUJJJJ! Az nem biztos, hogy nyerő ötlet. Persze, ha veszik a fáradságot, hogy olyat vegyenek ami karácsonyfának való, nem lenne rossz, de mivel az gondolom drágább mint a másik fenyő, sejtem, melyiket fogják megvenni. Szóval anyámék a fával letudva. Zoltánnal jó előre megvettük magunkbak a saját ajándékunkat, aztán jól meglepődtünk mikor előszedtük a fa alól. Minden évben ez van. Aztán itt vannak a gyerekek. Attilának nagyjából olyan hosszú listája lett volna ami leér a városig, csakhogy egyetlen épkézláb dolog nem volt rajta. Szóval mit vegyünk a gyerekeknek? Irány a bolt! Találtunk egy csomó viszonylag jól használható társasjátékot meg is vettük őket. Lassan már abba a korba jutnak mind a ketten, hogy értelmes játékokat is lehet velük játszani. Csakhogy ilyenkor apának mindig elgurul a gyógyszer.

- Mit vegyünk még?

- Semmit!

- De ezek mind közös játékok.

Na jó ez igaz. Ennyivel nem lehet kiszúrni egy 4 meg egy 6 éves gyerek szemét mert nincs meg az érzés, hogy ez az enyém ez meg a tiéd. Akkor nem tudom! Bementem a könyvesboltba megnéztem a gyerekkönyvek kínálatát, kiválasztottam mind a két gyereknek nekik való mesekönyveket, mondtam a sógornőmnek, hogy majd visszajövök addig rakja félre őket mert annyian vannak, hogy nincs az a z Isten, hogy én ide most beállok fizetni. Majd holnap visszajövök, vagy holnapután. Hazajöttem elmondtam Zoltánnak, hogy részemről megoldottnak tekintem a problémát, ő meg úgy nézett rám mint valami földönkívülire. A könyv nem ajándék a gyerekeknek. Se lőni nem lehet velük, se húzkodni nem lehet őket. Aztán persze jól el is felejtettem visszamenni értük. 24-én éppen habzó szájjal veszekszünk a Zoltánnal, hogy akkor most kinek a családja és hova tűnteti el a gyerekeket mikor eszembe jut, hogy Ó BA...+ A KÖNYVEK!
Na gyorsan fel is vettem az üvöltöznivalók közé.

- ÉS A KÖNYVEKÉR IS EL KELL MÉG MENNI!!!

Itt már egyébként nem nagyon beszéltünk egymással, ha mégis akkor csak üvöltve. Ennyit  a szeretet ünnepérő!! Persze ha ez a szeretet ünnepe ugyanúgy zavar valakit mint Zoltánt akkor hívja a fény ünnepének, ha úgy jobban tetszik. Voltam már olyan ideges, hogy ne foglalkozzak vele, hogy igazából nem nagyon vezethetek bevágtam magam a kocsiba, lementem a könyvekért, a sógornőmnek elmondtam minden  szépet és jót ami abban a pillanatban eszembe jutott az öccséről, majd hazajöttem. Eddigre az anyám már elment a gyerekekkel, szóval valamennyire megnyugodott a hangulat.

Leültünk a nagyszoba közepére kiborítottam a szaloncukrot a szőnyegre, megbeszéltük Klearrel, hogy kettesével összekötözi őket mert úgy könnyebb felrakni a fára. Próbáltam mutatni, hogy én hogy szoktam, de valahogy a hurkolási technikámat nem nagyon tudtam megérteni vele, pedig ős is akarta meg én is. Tudod mit édesem? Úgy csinálod ahogy akarod. Megkötöztük a szaloncukrokat az utolsó daraboknál előkerült apa egy rúddal, hogy akkor most erre aggassuk fel a cukrokat, meg egyébként is miért így csináljuk? Azért édesem mert így tudjuk. Miért így csinálnánk? Persze nem tetszik neki, mi az, hogy nem tudja megtanulni, hogy, hogy csináljuk mi ezt? És tényleg megtanította neki a hurkot az utolsó szaloncukorra. :D

Aztán próbáltuk összeszedni a cukrokat. Hát a gordiuszi csomó ahhoz képest ami a kezünkbe volt kutya füle lehetett. Fetrengtem a röhögéstől mire a nagyját kibogoztuk. Hárman görnyedtünk egy csomó fölött és egymás kezébe adogattuk a cukrokat, hogy ezt most oda tedd, ezt ide hajtsd, itt hurkold vissza, ott dugd át, és még így is volt amit el kellett vágni, és újra kellett kötni.

Na tehát. Apa befaragta a fát a tartóba, a sütik kész vannak, a leves megvan, a hús a sütőben még ellesz egy darabig míg megsül, az ajándékok nagy nehezen megvannak, apa vett még Playmobilt a srácoknak, úgyhogy közben meg lett az "azt nem te kaptad, hanem én" ajándék is már csak fel kell díszíteni a fát.

- Kleeeeeeeeer! Gyere karácsonyfát díszítünk!!!!!

- Igen!

Jön és nézi a konyha közepén a hatalmas fát nem nagyon tudja hova tenni, hogy mi ez.

- Gyere, segíts betenni a helyére.

Megkapjuk, hárman a helyére vonszoljuk és kezdődik a keringő a fával.

- Kicsit jobbra. Még egy kicsit. Most vissza. Nem várj így szép, de jobbra dől. Fordítsunk még rajta egy kicsit. Vigyázz a csillárra az ég áldjon meg. Nem mégis inkább a másik oldala.

És ehhez hasonlók.  Na nagy nehezen végre jó a hely, a szög, a fény, a szín minden , akkor most jöhetnek az égők. Az idő meg vészesen fogy ami még a gyerekek nélkül megadatott. Apa elkezdi rakni az égősort, de az nálunk pasi munka se nem tudtunk, se nem akartunk segíteni. Klear közben elpárolgott. Sebaj. Majd szólok neki, ha tényleg díszítünk. Főleg mert közben hallom, hogy megy a papírmunka a szobájában. Na mondom akkor ő is csomagol. Egyszer csak rohan le két zsiráffal a kezében.

- Anya ezeket mikor aduk oda fiúknak?

- Majd mindenkinek egyszerre az egészet.

- Igen.

Közben apa felküzdötte az égőket  fára.

- Klear gyere feltesszük a díszeket!

- Igen! Mindjárt!

Aztán semmi. Múlik az idő és még mindig semmi. A fiúk meg mindjárt itthon vannak. 15 perc után.

- Klear most kellene jönni!

- Igen!

Aztán végre előkerül, mi meg most már hárman rohamléptekben dobáljuk a fára a diszeket a szaloncukrokkal együtt.

Mire végeztünk a srácok is előkerültek.

- Anyaaaaaaaaa. Meghozta már a fát az angyalkaaaaaaa? Mikor kapjuk meg az ajándékokat?

- Megvárjuk  Mamiékat.

- Én NNNNEM!

Ezzel a mondattal vetette előre magát Attila fiam, mi meg hárman alig bírtuk elkapni.

- Mondom, megvárjuk a Mamiékat!

- ÉN NEM!!!!!

Hála az égnek anyámék elég hamar jöttek, mert a végén már birkózott az apja a gyerekkel hogy visszatartsa. Aztán két pillanat alatt széttéptek mindent, jól megnézték amit kaptak és kezdődött az ezzel játszunk, most meg azzal, de nem mert az előbb is azt játszottuk amit a  Boti akar. Viszont tényleg sikerült olyan játékokat választani amivel már mindegy volt, mivel akartak játszani mert mindegyiket szerettük. És mivel még olvasni sem nagyon kell hozzájuk végre Kleart is be tudtuk vonni a játékokba. Egész jól sült el a Szenteste. Így utólag visszagondolva. Klearnek végül egy magyar mintával hímzett blúzt vettünk, bár kicsit csalódott vagyok, mert nem igazán sikerült olyat venni amit szerettem volna. Szép ez a bordó minta, de valahogy én mégis inkább színeset szerettem volna, bár be kell vallanom, hogy ha majd otthon valaha is arra vetemedik, hogy hordja az ajándékát, tényleg ez a leginkább hordható. Én meg kaptam egy Thai nadrágot. Mindjárt fel is vettem, meg az inget amit Zoltán kapott a születésnapjára. Baromira nem illik össze a két darab, többnyire úgy néztem ki benne mint valami félidióta, de kit érdekel ez most ebben az esetben.

Apa kapott egy elefántos nyakkendőt. :) Erre mindjárt meg is mutattuk neki a könyvben amit anyámtól kapott, hogy nálunk is van ám a városban elefántos ház. Házi feladatnak tessék majd megkeresni. Aztán persze Zoltán nem bírta és csak elmondta neki, hogy hol van. Anyu meg kapott tőle egy kézzel varrott neszeszert meg egy tök szép rúzstartót, amire úgy döntöttem, hogy nem sokáig lesz az ő birtokában, mert nem kell az neki, nem úgy nekem. Csak még várom a kedvező alkalmat, hogy megszabadíthassam tőle.

Jövőre veletek ugyanitt!